Nagybánya és Vidéke, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1906-12-23 / 51. szám

51. szám.

— Mi hát te nem játszol angyalt ?-- Oh, igen! — gúnyolódik Bódháty — Szint- csákót, a szolgámat, meg a házmestert egy-egy tizes számmal ellátott Hungária arczképpel szoktam megajándékozni.

— Prózai realizmus, — dörmögi Horgos. — A pénz ritkán szül áldást.

— Köszönöm a szives oktatást, veti közbe, Bódháty halvány mosolylyal. — De már öreg legény vagyok hozzá, hogy szokásaimat az idealizmusnak feláldozzam. Különben, ha szabad kérdenem, minő nemes czé- lokra szenteled majd tízeseimet?

— Mokányfy Rózsikának veszek egy pár boutont. Az a hamis kicsike olyan szépen tud kérni, hogy az embernek megesik rajta a szive. No meg a szeme csillogásában van valami fenyegető, melylyel mintegy belém suggerálta : »Ha karácsonkor nem találom a boutont a toilette asztalomon akkor olyan skandalözusan fogok játszani a Dusiban, hogy pfutsch a darabodnak.

— Hajhaj! ha az ember Bodner papánál szinmű- gyártó, akkor sajna, néha-néha bizony akadnak ilyen kedves kötelességei.

— Kivált, ha amolyan hírhedt idealista, ki úgy látszik, a maga módja szerint, még mindig a troubadur korban él, mondja Bódháty.

Horgos szeretné, valami ötletes gorombasággal visszavágni, de Bódháthy lekötelezettjének tudván magát, fél, hogy elmésségét pénz helyett majd valami mással fizetik vissa, tehát okosabbnak véli hallgatni.

Mint, mikor zsíros konczot érez a sunyi eb, oly alázatosan bandukol Horgos, Bódháty első emeleti garzon lakásába.

Az ügyet hamarosan lebenyolitották.

A százas bankó láttára Horgos szive valóságos cake-walket jár, de azért egykedvűen csapja zsebre a pénzt, mintha nála mindennapos vendégek lennének a százasok.

Bódhátynak pedig azzal akarja hamarosan kifejezni háláját, hogy kacskaringós körmondatokban magasztalni kezdi kollégájának kis képgyűjteményét s a lakásában divó rafinált műizlést. Közbe persze nem mulaszt el a házigazda aszújából egy üvegcsét elfogyasztani. Végül Bódháty a lakástól kezdve le egész a havannáig mindent megközelithetetlenül nagyszerűnek találva egészen ünnepies hangulatban távozik.

Bódháty szorosan egymásra zárt ajkán valami megvető mosoly jelentkezik.

— Ilyenek ők mind, — dörmögi egykedvűen. — Érdekből képesek még saját magukat is meghazudtolni. De persze mig egy szegény, de büszke fiú tekintélyhez jut, addigra a küzdelem, a lealázás úgy agvonkinozzák, oly undorral töltik el lelkét a világ iránt, hogy azután már nincs is kedve a pénz előnyeit teljesen kihasználni. Bódháty gondolataiba mélyedve íróasztalához lép. Egy csomó újság, képes levelezőlap s nehány illatos levélke hever ott. Sorba feltépi a borítékokat, megnézi a névaláírást és a bekezdést, azután ketté szakítva, mind a papírkosárba dobja.

Egy levél van még hátra.

Nagy, határozott vonásu betűkkel díszeleg a cim a fehér borítékon.

Bódháty ezzel óvatosabban bánik, mint a többivel. A borítékból finom arany-háncscsal át meg át font fenyőág hullik ki, egyéb semmi.

S úgy látszik Bödhátyt mégis ez érdekeli legjobban. Hosszan elnézegeti az ágacskát miközben valami távoli örömnek halvány árnyéka villan ál arczán.

— Finom érzésű gyöngéd lény lehet, ki ezt az ágacskát küldi. íme az első ajándék, melyet érdek nélkül adnak nekem. Kétség kívül, úgy kell lennie, mivel a küldő egy szócskával sem árulja el kilétét,

— Az illető valószínűleg igy gondolkozik :

— Te szegény elhagyott fiú, olvasd le ez örökzöld levélkékből, ami telkednek jói esik. Minden karÉs elszaladt a lány, miközben büszkén pislogatott a többi ténfergő vendégre és bizalmasan hunyorgatott a pinczérekre, mintha beesett szeme azt mondta volna nagy titkon, van ám vendégem.

És a lány csak hozta többször a bort. Ittak sokat. A lány szorosan melléje ült és nagy bizalommal nézett Tar Abris becsületes szemébe. Tar Abris a leány kedvességétől, no meg a bortól hamar nagy bátorságot kapott. És úgy találta, hogy annyi hűséggel, mint az a lány, csak a hűséges Bodri kutyája szokott nézni. A leány kiváncsiaskodó, csacska kérdései melegséget loptak szivébe. Ilyen barátságosan nem beszélt vele még senki. Később már olyan kedves volt hozzá a lány, olyan kedves volt a kérdezösködése, hogy egészen kinyílt szive Tar Abrisnak. És mint a szobába fojtott füst, ha utat nyer, úgy dűlt Abrisból a panasz. Elpanaszolta egész élete sorát, meg hogy nem tud élni ebben a nagy eraberrengetegben és hogy nincs senkije a világon. Az őszinte egyenes lélekből áradó beszédet csak úgy szíttá magába a leány, ügy leste mindenik szót, mint tapasztalatlan bakfis leány az első csábitó mézes férfi szókat. És mikor kiérezte, hogy ez az ember ránézve maga a két lábon járó szerencse, igyekezett teljes erővel Tar Abris szivébe jutni. A lány is őszinte lett, beszédes, amennyire fásult leikétől csak kitelt. Elpanaszolta, hogy milyen keserű az a kenyér, amit ő eszik. Nevetnie kell akkor is, amikor sírni szeretne keservesen. Mosolyogni kell azokra mindig, akik csak bántják, akik csak gorombáskodni szoktak vele. Tűrnie kell minden bántalmat, sőt nevetnie kell hozzá s mulatni. És innia kell mindig. Akkor is, ha már érzi, hogy betege lesz minden cseppnek.

Abris szive nagyon megindult. Milyen nehéz sora van ennek a szép leánynak is. Csak olyan nehéz, mint

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE.

csu levélke egy-egy betű s az egész ágacska uj reményt gerjesztő jelkép.

— Hátha »0« küldte!

— Bolondság — súgja az a másik örökké gúnyolódó hang.

— Ostoba álmodozó fiú !

— Ez az ágacska biztosan valami holdkóros vén kisaszony hódolata. Fiatal leány nem rajong, a te rideg éleíbölcseségedért.

Bódháty a kandalóba veti a galyacskát.

Merően belebámul a tűzbe s nézi, amint a zöld galy ezernyi szikrát semmivé tesz s elernyedve beleolvad a vörös Iángtengerbe.

Asszonyi lét, mormogja Bódháty, miközben kimért tekintete lassan a szemközt fekvő ház fényesen kivilágított ablakaira téved.

Nézi, mint gyűl ki oda át az örömet, a kölcsönös szeretetet hirdető fenyőfa.

— Karácson este! — tör elő önkénytelenül vo- nagló ajkairól, mint egy titkolt vád.

— Karácson! az öröm, a boldogság, a szeretet ünnepe.

Bágyadt tekintete ismét kutatva, keresve jár körül, szobájának mindenféle értékes keleti holmival hangulatossá tett zugaiban.

— Boldogság! Szeretet! Hah, hah ! Hol vagytok ?

Feleletül az íróasztala felett ékeskedő tökéletes

asszonyi szépség ábrázata, még ridegebb pajzánsággal látszik reá mosolyogni, mint máskor.

Bódháty fáradt, megvető mozdulatot tesz, azután a keze ügyében levő napilapban kezd lapozgatni.

De a béke ünnepén nincs Ínyére szenzácziós dolgokkal mulatni.

A lap ismét az asztalra kerül.

Bódháty szivarra gyújt s legújabb müvében kezd jegyezgetni, Itt egy jó megfigyelést vet közbe, ott meg valami találó gondolatot helyettesit be. De azért a munka sehogy sem akar rendes kerékvágásba jönni.

Gondolatai minduntalan visszatérnek arra az egy szóra: »Karácson este!«

Keze a papirosról lehanyatlik s czéltalanul maga elé meredezve, a lelke mélyében elmerül. Szinte dideregve ocsúdik fel. Fáradtnak, agyoncsigázottnak érzi magát. S igy szokása ellenére a zajos kávéházak ideg- zsibbasztó légköre helyett, Morpheus karjaiban keres enyhülést, nyugalmat. . .

Lassan, lassan az utczáról fel-felhallatszó kocsidübörgés, csengetés, zaj zugó suttogásba olvad össze.

S im Bódháty egyszerre csak felséges fenyőerdőben találja magát. A zöld faóriásokat meg-megcsil- lámló jégcsapok és mindenféle csodás hófehér alakok diszitik.

A meddig csak a szem ellát számtalan ily ka- rácsonfát diszit fel a télapó.

Az erdő ritkulni kezd. Helyenként már pislogató csillagok is előbukkannak a lombok közül. S ime az ég megnyílik, a gyermek Jézus a hit fényétől körülvéve leszáll a földre.

Harangzúgás, csillingelés, szent énekek hangjai ujjongva törnek az ég felé. Örömmámorral, valami mély áhítattal telik meg a lég. Jóleső kábultság vesz erőt az alvón. Csillogó holmikkal megrakott karácsonfa alatt látja magát, mikor pajzán gyermek volt.

Ö, a kis matróz-zubbonyos Andor, büszkén forgatja bádog kardját, majd felpattan daruszőrü lovacskájára, — »Gyi, te fakó« — vadul vágtat keresztül a jól ösmert kedves szobákon.

Majd puha kéz simogatja barna fürtéit.

Érzi édes anyja gyöngéd ölelését.

Egy mély fértihang »az ö kedves, kicsi fiának, az ő büszkeségének« nevezi.

A hangok elnémulnak, az alakot sötét felhőgomoly nyeli el.

Bódháty ébredezni kezd.

az övé. És úgy gondolta, hogy a közös bánat csak azért hozta össze őket, hogy egymásban vigaszt találjanak. így mondta később a leány is.

Ennek az első mulatás-próbának, ennek a meleg megbarátkozásnak érdemes fordulója lett. Néhány hét múlva Tar Abris becsületes neve ott csügött czégérül egy külvárosi kávéház bejárója fölött.

*

* *

A füstös, lármás helyiségben csak vig nótát húznak a czigányok. A kifent bajuszu prímás majd a földig hajol, úgy czifrázza. A kasszában a festett képű kasziros leány fiitytyel kiséri és közbe le-leszól egyik asztalhoz, ahonnan hasztalanul kínálják sörrel a vihogó siheder legények, hogy elhallgattassák, hogy csak ne fütyülhessen. Bár késő van, a kopott billiárdasztalok előtt két sápadt képű, gyerek-arczu legény áll zsebre tett kezekkel és órákig elnézi, a két pajtás lökéseire a fortuna, hogy bujkál a három színes golyó futkározásában. Látszik arczukon, hogy izgatja őket nagyon. Sokkal jobban, mint egyik játszót, azt a sántát. Ez a czigány nótáját is dúdolja, úgy játszik. Egyik sarokban berúgott napszámos-féle dörömböl egyre pinczér után, csak úgy jókedvből.

Tar Abris, a gazda ebből a lármából semmit se hall. Minden gondolata, minden figyelme arra a neszre ügyel, ami egyik oldalajtó mögül verődik ki néha. A lármás, füsttől terhelt levegő szorongatja torkát. Az a lárma, ami a kis oldalajtó mögül hallatszik, a leikébe bele-bele markol. Úgy érzi Abris, hogy nem bírja ezt a ki-ki szivárgó lármát, pohárcsengést sokáig. Úgy zsibong az agya, mintha hangyabojt zavartak volna meg benne. Majd szétpattan a gúnya rajt, úgy hullámzik hatalmas teste benne. Szép arcza el-eltorzul. Nevető, hangos sikoly futott ki most az ajtó mögül. Tar Abris

Lassan felnyitja szempilláit, melyen még a boldogsággal vegyes édes, fájó érzés könnyűi csillognak.

Szomorú emlékek nyugtalanítják.

Látni véli a köpczös, barna férfit, ki őt egy ködös őszi napon anyjával együtt az Alföldre vitte.

Ez embernek, kit »apám«-nak kellett szólítania, soha egy jó szava sem volt hozzá.

Még talán a nevét sem tudta, mert mindig csak kölyöknek hívta.

Anyja is csak titokban merte beczézni, különben a gonosz ember reárivalt:

— Hallod-e asszony, ahelyett, hogy ezt a kölyköt édes szóval tartod, inkább két derék fiam után járhatnál.

Mostohabátyjai rajta gyakorolták erőpróbáikat.

Azt juttatták neki, mitől ők már jóllaktak, mi nekik már nem kellett. Csoda-e, ha igy már zsenge korában belé oltották a gyűlölködést, melyet később a gúny, a megvetés, az idealizmus nélkül való élet váltott fel.

Bódháty lelki szemei előtt sorban elvonultak a régi, fájó emlékek.

De az álomkirály kegyes s a lélek visszfénye a benyomások bűvös ölén ismét álomba ringatja őt.

Most az alvó hullámzó búzaföld közepette találta magát. A messze távolban, hol az aranyszínű kalásztenger szerelmesen simul a reáboruló kék éghez, mesés szépségű lény jelenik meg.

Játszi sugarakból szőtt vakító köntöse csábosán övedzi légies alakját.

S ime a bájos jelenség közeledik, a kezében levő pálmaággal, a dicsőség jelével megérinti Bódháty homlokát.

A férfi egész bensőjét áthatja a teremtés vágya. Arczára az elhatározás, az erély kifejezése költözik. Most már nem lát egyebet, mint a pálmát, mely egyre nő, növekszik.

A merész hajlású levelekből, melyek mintegy kíváncsian, kutatólag, vágyakozva nyújtják előre nemesen iveit száraikat, mindmegannyi merész kivitelű kép lesz. Ezeknek minden ecsetvonása egy-egy gúnyos satyra, minden árnyalata egy elfásult bizalmatlan lélek visszfénye. Csodásán összevetett szinvegyületei egy-egy rosszul rejtegetett ábránd, mely alatt az idealizmus szunnyad.

S mindezek a ködképek, miként a délibáb jelenségei, csalogatva, szórakoztva lengik körül az alvót.

A képek egész közeibe úsznak, azután hirtelen elnyeli őket a koválygó köd.

Megrendül a föld. A fölszálló porfelhőből fenyegetőző szörnyek, bájos tündérleányok, s rikító torz ^képek kelnek életre!

Csillogó fátyolba burkolt csábos alakok ingerkedve, kaczagva lejtenek el Bódháty előtt. S ha valamelyik után kinyújtja kezét, lehull a bűvös burok s a szépségből az érintetlen bájos lényből, kicsinyes undok lidérczek kígyók lesznek.

A végtelen szürkeség ismét kóvályogni kezd.

Tompa moraj hallatszik.

Fel-fellobbanó tűz sávok czikkáznak át a lát ha táron.

Valami nyomasztó várakozásteljes hangulat tölti be a léget.

Hirtelen vad süvöltés rázza meg az eget és földet.

A szenvedélyek zsilipjei megnyílnak s bősz tűz- folyam ellenálhatatlanul zuhog alá.

A bömbölő fergeteg szárnyán új alakok lebegnek Bódháty felé.

A tüzes lángnyelvekkel ostorozó küzdelem, a szivtépően vergődő fei-felszisszenő fájdalom, s a díszes rongyokba burkolt kétségbeesett ábrázatú gond.

Valamennyien őrült tánezot járnak Bódháty

körül.

Minden mozdulatuk visszfényt, egy-egy maradandó árnyat vett az iró arcára,

Bódhátht agyongyötri, elcsigázza a látvány.

Vonásai e'lernyednek.

1906. Deczember 23. (3)

felugrott, mintha beleszurtak volna és kirántotta a kis mellék-ajtót.

A boros palaczkokkal terhelt asztalnál hangosan mulató négy uracs nagyon megijedt. Juliska, a tulajdonosáé hirtelen kiugrott egyik Öleléséből, ahogy meglátta a küszöbön Abrist.

Ez megállt, haragos feje egy bicczentésével magához inti az asszonyt. Félig húzódva bár, de odament hozzá.

—- Tisztesség ez asszony ?! — Hörögve jött az elfojtott hang Abrisból.

— Édes Abris lelkem, muszáj az uraknak egy piczinyt kedveskedni. Az üzlet kívánja igy . . .

— Mit üzlet! Boromat eladhatod, de a tisztességemet nem. Ezt nem lehet megfizetni. Nem lehet...

— Gyere már Juliska gyöngyöm! Gyere már tubiczánk, galambunk !

Kiáltoznak a nekibátorodott uracsok, hogy oly suttogó ott a beszéd.

— Édes Abris, mind finom ur ez, jó vendégek, muszáj . . .

— Nem akarom . . . nem lehet.. . takarodj ki . .

Ezt már keményen, durván, hangosan kiáltotta

Abris.

— Mit akar az a paraszt! Dobjuk ki a bitangot..

— ordítoztak az asztal mellől.

Abrissal fordult egyet a világ. Hatalmas karja ökölbe szorult. Felemelte . . . Az asszony odaugrott a menekülni készülő rémült uracsok közé ijedt sikongással:

— Nem esküdtem én magának örök hűséget . . .

Mint a villám czikázott keresztül e szókra Abris agyán a gondolat: hisz igaza van . . . Hatalmas karja leesett. Az a duzzadó paraszti öserő mintha elhagyta volna egyszeriben. Megrokkant, egész teste csak reme-