Nagybánya és Vidéke, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-09-16 / 37. szám
Nagybánya, 1906. Szeptember 16. — 37. szám. MEGJELENIK IVCHNTIDELT ‘V./fLS A. ELINTSE5 Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányal-utcza 20-ik szám alatt. Szorult helyzet. Az állami elemi iskola tehát megvan. A tanítók fölesküdtek, a tanulók seregestül beiratkoztak, a tanítás megkezdődött, Nagybánya nagy örömmel mondhatja el, hogy immár van állami elemi iskolája. Sokat vártunk az uj rendszertől, de egyelőre bizony nem veszünk észre semmi változást. Mint mikor valakinek a »czimet és rangot« díjmentesen adományozzák, de egyebet semmit, olyan a mai állapot. A tanítók ugyanazok — ne tessék félreérteni, nincs ellenük semmi kifogásunk, de valósággal ugyanazok — a tantermek a központban, kültelken, mindenütt a régiek, a változás csupán az, hogy most sokkal többen iratkoztak be s igy az osztályok képtelenül zsúfolva vannak s a szegény tanítók és tanítónők csak úgy görnyednek a teendők alatt. Sok baj volt eddig is a szűk, meg nem felelő tantermekkel, a mozgathatatlan piszkos padokkal, a felszerelés és taneszköz rettenetes hiányosságaival. Hát ez most is éppen úgy van. Félni lehet, hogy nem lesz egyéb az idén ismét az egészből, mint egy nagy ragály, éppen úgy, mint az elmúlt esztendőben. Szegény tanítók még a fizetésüket sem kapták ki szeptemberben, ily mostohán köszöntött be nekik az uj iskolai esztendő. Már akárhogy szól az az állami költségvetés, akár van rá fedezet, akár nincs, feltétlenül szükség volna nehány bérelt tanteremre az építkezésig és nehány h. tanítóra, a rendesek kinevezéséig. Mondják, hogy nincs helyiség sehol. Meg kell kisérteni, ki kell hirdetni, keresni kell és fognak találni. A minoriták bérházában pl. ürül egy-két lakás, talán másutt is. Ha jelentkezésekre szólítanák a háztulajdonosokat, nem hisszük, hogy ne lehetne segíteni valahogy. A kir. tanfelügyelőség jóindulatát ismerjük e dologban, nem kételkedünk benne, hogy rajtuk nem múlik semmi jó a tanügy terén, kérjük is, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel, rendkívüli utón segítsenek a bajon, nehogy szomorú megnyitóval kezdődjék a nálunk éppen nem népszerűtlen államosítás. rr Őszinte szavak. »Néhány szó a'magyar nemzeti állam kiépítéséről és a nemzetiségi kérdés megoldásáról«, czim alatt igen érdekes füzetke hagyta el az Athenaeum könyvkiadó vállalatát. A kis mű figyelmünket a legnagyobb mértékben megérdemli. Nem szaporítja a szót, nem huzza, nyújtja a dolgot, hogy sok oldalt töltsön meg, hanem erőteljes rövidséggel mond el sok igazságot a mi állapotainkról. A müvecske mindössze 30 fillérért kapható, megvételét minden müveit magyar embernek a legmelegebben ajánlom. Tali Ferencz Lajos a szerzője, aki köszönetét érdemel érte, hogy e mélyen járó gondolatait papírra vetette. Mutatványul lássunk belőle egy-két kiszakított lapot: »Vegyük csak egy kissé bonczkés alá nemzeti hibáinkat. Ami a lustaság vádját illeti, őszintén bevallhatjuk, hogy bizony mi magyarok még mindig nem nagyon szeretünk dolgozni. Mi még — a többi nyugateurópai nemzetekkel ellentétben — mindezideig nem jöttünk rá arra, hogy a munka nemesit. Vagyis — hogy paraszt-kifejezéssel éljek — eszünkbe sem jutott, vagy talán idegenkedünk attól, hogy a dolog végét komolyan megfogjuk. De nem is csoda, hiszen — még nemrégiben is — nálunk csak a paraszt dolgozott s nem ment emberszámba, aki megfogta a kapa-kaszanyelet, vagy a kalapácsot. Vagyis egy szóval: ráhjnk a munka még mindig szégyen. Nem tudok, de nem is lehet ennek igazolására fényesebb bizonyítékra hivatkozni, mint arra, hogy a müveit középosztályhoz tartozó apa ma is azzal ijesztgeti a fiát, ha az véletlenül nem tanul jól, hogv ha az év végén nem hoz jó bizonyitványt haza, iparos- vagy kereskedő-inasnak adja. Hát van-e kiválóbb ellentét a mai modern világfelfogással szemben, mint az, hogy mi már a zsenge és fogékony gyermekszívbe azt a hitet oltjuk be, hogy a legnagyobb szégyen iparosnak vagy kereskedőnek lenni? Hát lehet-e nagygyá, boldoggá, gazdaggá az az ország, amelyben az apák gyermekeik előtt megbélyegzik a tisztes ipart, a becsületes kereskedelmet? Felhozzák ellenünk, hogy nálunk örökös a pártviszály, a felekezeti harcz és állandó torzsalkodásban vagyunk az úgynevezett nemzetiségekkel. Ezeknek a vádaknak a czáfolatába — úgyis hiábavaló volna — nem akarok belebocsátkozni. De térjünk át a megbízhatatlanságra. Tekintsünk el most — ebben a pillanatban — nemzetünk ezeréves történetének erre a vádra vonatkozó sötét lapjaitól. Minek újra felszakgatni a régi sebeket, amikor a legújabb orvtámadás sebhelyét, amelyet saját vérünk ejtett különben is egyre gyengülő testünkön, legjobb professzoraink miden fáradozása daczára nem sikerült mindeddig beheggeszteni. Tekintsük csak a közelmnlt eseményeit. Ha csak pár hónapra visszapillantunk, be kell látnunk, hogy az úgynevezett »darabont kormány« gyászos uralkodása alatt egy csepet sem viselkedtünk úgy, mint például a svéd norvég alkotmányválság idején Norvégia, ez a kicsiny, de öntudatos és tetterős állam viselkedett. Sőt — amig Norvégiában az utolsó hordár sem vállalkozott arra, hogy a közös kabinetben miniszter legyen — nálunk nagyon sok neves és nem neves magyar ember paktált az alkotmány- ellenes, a jogtipró kormánynyal és nem volt kevés azoknak a derék, jó magyaroknak a száma, akik pénzért, hitvány Judás-pénzért vállalkoztak a nemzet, az alkotmány eltiprására. Ami pedig a könnyelműségünket illeti, erre nézve nagyon fájdalmas és megdöbbentő adattal szolgálhatnának az országban ezrével levő — de ma már idegen kézre jutott — nemesi kúriák, főúri kastélyok, no meg a telekkönyvek teherlapjai, föltéve, ha beszélni tudnának! A népnevelés érdekében is vajmi keveset tettünk idáig. Talán jobb volna erről a kérdésről egyáltalán nem beszélni! Ha valaki járt a müveit külföldön, Németországban, Belgiumban, Francziaországban, Svájcz- ban, Angliában s megtekintette e modern államok népiskoláit, terjedelmes községi könyvtárait, ha látja a nép testi és szellemi fejlettségét és az ezt eredményező népnevelési rendszert és ha mindezeket látva, a mi Felvidékünk és Erdély nagy részének elhanyagoltságát veszi tekintetbe — bizony-bizony összeszorul a szive és fájdalmas lélekkel ismeri be, hogy nagyon is távol, szinte elérhetetlen messzeségben vagyunk a nyugati kultúrától. Éppen ezért — ha csak némikép is a nyomába akarunk jutni a müveit nyugati népeknek, ingyenessé kell tenni az országban a népoktatást és százával kell felállítani — különösen a Felsővidéken és Erdély nemzetiséglakta részén az állami elemi iskolákat. Ha a »közös« hadsereg, valójában pedig osztrák katonaság részére az utóbbi ötven esztendő alatt milliárdok tellettek a nép keserves adófilléreiből, akkor erre a sokkal fontosabb czélra is csak kell jutni valamelyes összegnek, annál is inkább, mert ma, a megélhetés harczai közepette sokkal erősebb fegyver a műveltség, a tudás, mint a Manlicher. Végre — ami a Lajthán-tul levő ellenségeinknek szegénységünkre vonatkozó vádjait illeti, ezeket ette, mert azóta borzasztó szemeket vet reám, — úgy hogy én már nem is merek kapucsukás után hazajönni, még utóbb agyonüt! S ha van esze s az uj bűnvádi eljárás értelmében a tortából kóstolót tesz el az esküdtek számára, még megérem, hogy felmentik 1 Erre aztán végre az asszony elhatározta magát, hogy újból cselédet fogad. Megbízásából én szóltam be a cselédszerzőhöz. Nem tudom a hölgyek tudják-e, hogy mi az? Ez az a »szerző«, kit legtöbbször hinak! Tehát beállítottam hozzá, azzal, hogy : — Mindenest kérek! — Milyen legyen? kérem ássan, kérdé tőlem. — Milyen ? Jó kedvem volt: hisz nem főz többé az asszony ! Nótával feleltem neki: Hej! Csúf is legyen, jó is legyen! Kosárpénze soh’se legyen! A szerző csárdásra ütötte össze a bokáját s azt felelte, hogy: »Tyuhaj 1 Soh’se halunk meg!« Aztán bocsánatot kért, hogy megtévedt, de hát nem mindig volt cselédszerző, az előtt nagyon jó táncos volt. * És most kérem megkezdődik az úgynevezett »cselédvándorláso. Mielőtt azonban erről mesélnék, én egy vallomással tartozom önöknek! Azt ugy-e tetszik tudni, hogy mindenkinek van valami paszsziója. Mindenki gyűjt valamit: az egyik bélyegeket, a másik papucsokat; az egyik galambokat, a másik kalandokat — sőt azt hallottam, hogy van olyan is, ki ánziksz kártyákat gyűjt. Én is gyűjtök kérem — még pedig »adatokat«. Műkedvelő — nem photografus — hanem statisztikus vagyok! A Megnyugvás, Sírjon, panaszkodjék a gyermek, A férfi tűrjön szó ne’kül! Viselje csöndesen a terhet Mely vállaira nehezül! Nincs oly keserve a világnak, Mit ember nem ért valaha I Bús téli éjszakán is áthat Az égnek egy-két sugara. De tégy akárhogy! Bármi érjen, A vége úgyis egy marad. Legjobb tehát, ha békességben Meghúzod csendesen magad ! Az örömek és a keservek Mind ez múló, csekély dolog. Olyan vagy, hidd el, mint a gyermek, Ki semmiért örül, zokog ! Óh lásd be végre már, hogy semmi, Erők játéka vagy csupán ! És a te sorsod: porrá lenni Arasznyi kurta lét után. Barcsai Géza. Mikor a „Nagysága“ főz. — Irta: Vrabély Ármánd dr. — Az asszony igy szólott: — Nem jön több cseléd a házamhoz! Magam fogok főzni! — No iszen, le is szokom akkor én lasanként az evésről! — mondottam, de persze csak úgy befelé. Csak abba reménykedtem, hogy az asszonyok nem igen tartják meg azt, a mit ígérnek. Hej! de hát az asszony ingatag! És akár hiszik, akár nem — nálam bizony két álló héten át sajátkezüleg főzött! Én pedig a hivatalom mellett egy kurta kocsmában abonomáltam magam ebédre — úgy, hogy délben már mindig jóllakva J értem haza. Otthon persze nem tudtam enni, de hisz hát amúgy se tudtam volna enni! Haza érve aztán felhúztam a legszűkebb cipőmet és bevettem az asszony előtt egy fél skatulya szóda bikarbónát. A szűk cipő a szódával kombinálva aztán úgy elsavanyitotta a képemet, hogy az asszony csakugyan elhitte: hogy a gyomrom fáj s azért nem eszem. így tartott ez két hétig. No de akkor beállott a katasztrófa! Az asszony ugyanis tortát sütött. De óh! — borzalom még csak ki is mondani — a szakácskönyvvel malőr történt: képzeljék csak, összeragadt a 153-ik lap a 154 ik lappal, — úgy, hogy a feleségem a 152-ik lapon megkezdett tortát a 155-ik lap utasításai szerint fejezte be, — a hol pedig, mint később rájöttem, már a pecsenyék kezdődnek ! A tortából ettünk: én a feleségem kedvéért, a feleségem pedig a maga kedvéért. No de micsoda éjszakánk volt utána! A feleségem rablókról álmodott; én meg — miután éppen a búr háborúk idején történt a dolog — azt átmodtam, hogy én vagyok Lady- Smith vára s csak akkor ébredtem fel, mikor a burok ép a 301-ik ágyúgolyót lőtték belém. Ha van az önök körében tartalékos tüzérkatona, csak annak lehet igazán fogalma arról, hogy milyen furcsán érezhettem én magamat: 301 drb ágyúgolyóval a gyomromban! A tortát másnap oda adtuk a vicinek és a szerencsétlen — megette! Onnan gyanítom, hogy megUapvLXiIc mai ©száma © oldal.
