Nagybánya és Vidéke, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-29 / 30. szám
Nagybánya, 1906. : ■ V 'i jg I tó Julius 29. 30. szám. XXXII. évfolyam. NAGYBÁNYA ES YIDEKE TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ZMCEGTEiDBisriK: minden vasárnap Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. mit nem vitt már véghez, nem kell tehát várnunk a törvényhozási intézkedéseket, nem kell elhirte- lenkedve törnünk a részben javunkra is hasznosítható vámsorompókat, hanem az adott viszonyok felhasználásával igyekezzünk saját házkörünkben a nagy országos érdek előmozdítására s ne csak hivalkodjunk a tulipán-jelvény feltüzésével, hanem azzal vagy anélkül tegyünk fogadalmat önmagunkkal szemben s hűen tartsuk be azt, hogy semmi fényüzési tárgyért, legyen az bármily kicsiny, másnak, mint az országban létező iparosainknak adózni nem fogunk. Ne áltassuk magunkat, hogy ez könnyű dolog. Hiszen a mindennapi élet, a szokás, a divat s a tetszelgési vágy lép ezen elhatározásunk ellen ; de legyünk kitartók s meg lesz az eredmény kettős irányban, mert csakhamar meggyőződik minden család, mennyivel kevesebb a szükséglete s az, amit kiad, idehaza marad s miként a vércsepp a gyomorból az erekbe s az erekből a test minden szerveibe életadólag hat, úgy fognak a hazai ipartárgyakra, melyek itt előállíthatok, a kiadott fillérek visszahatni saját vagyonosbodásunkra. A nők áldozatkészsége és lemondási képessége tehet itt legtöbbet, mert hiszen nézzünk végig a családi körben, az utczán, a templomban ép úgy, mint a mulatóhelyeken s nem látjuk-e a családapák keresetének legtöbb részét pipere-dolgokra kiadott vnak s honnat valók azok, ha azok eredetére megyünk, azok előállitási helyét a haza határain kívül fogjuk megtalálni. Le kell ezekről mondani, ha jó honleányok akarnak leányaink s nőink maradni. Egyszerűség, jöjjön el a te országod, mert általad erősbödik a nemzet! Ha egyszerüsbitjük igényeinket, addig is, mig azon fényüzési dolgok itt idehaza előállíthatok, minden család tapasztalni fogja az egyszerűségből logikailag származó áldásos hatást abban, hogy a kiadások kevesbedvén, kevesbedik a költség, kevesbedik a kiadás, nyugodtabbá válik az élet, a mi maga után vonja az izgalmas élet csökkenését s ezáltal erősitöleg hat a testre s biztosítja s gondtól óvja a családfő életét. Ki ne akarná ezt! Ám meggyőződhetünk, hogy egyszerű eljárásunknak eredménye ez leend s legyünk meggyőződve, hogy családjaink nagyrésze e fényűzés által jutott anyagi s ezt követő- leg szervileg a sir partjára, honnan társadalmunkat visszarántani csak önmegtagadó akarattal és összetett vállakkal lehet, de ha igy járunk el, a siker el nem marad s a minden ház kapujánál felállított önkéntes vámsorompó hatása a családok boldogsága s a haza javának előmozdítása lesz. Csak akarnunk, de akarnunk s eszerint tennünk is kell! A közmondás azt tarja, hogy »kettőn áll a vásár*. A fogyasztó hivatása védelmet keresni a kül behatások ellen, de hogy ő mégis igényeinek kielégítését találhassa, kell a termelő-, az az iparos osztálynak megtenni a maga kötelességét. Sőt tovább kell menni; az iparnak a tőkével kell egyesülni, mert csak igy érhető el, hogy termelő- képessé legyen tehető. Bármily ügyes az iparos, ritkán boldogul, ha nincsen töke segélyére, mert befektetés nélkül sem munkáját termékenynyé tenni, sem terméket előállítani nem képes. Tévesen fogták fel a nemzeti lelkesedés korszakában az iparszabadságot s halomra döntötték a czéhrendszert, mely vagyont és ipart egyesitett anélkül, hogy alkalmas módon rendeztetett volna az ipar gyakorolhatása s igy született meg a kisiparnak több hátrányt, mint több előnyt biztositó eljárás a szabad ipart biztositó égisz alatt. Ámde azáltal, hogy egy segéd iparkepességet sajátított el, habár lehet önálló iparos, kérdés, hogy ezen önállóság megszerzése javára van-e neki s javára van-e az ország iparának, ha anyagi erő és összeköttetés nélkül nyer önállóságot. A tapasztalat azt mutatja, hogy 99 százalékban nem ; s igy iparosaink, ha iparukkal a hazát szolgálni akarják, azt úgy tehetik legjobban, ha nem versenyképes s kitartásra nem alkalmas apró Mire vezessen a tulipán? A tulipán korszakát éljük, de annak gondolatmélységét kevesen fogják föl s igy kevesen realizálják. Általános a panasz a vámközösség ellen, holott azt, ha ésszerűen alkalmazzuk, sokban javithatnók helyzetünket. Hiszen ha nincs is védelmi vámsorompó az ország határán, a gyakorlati életben ésszerűséget követő gazda könnyen felállíthatja önmaga saját szükségletének megállapítása és fedezése alkalmával, mert ha figyelemmel kisérjük a statisztikát, arról győződünk meg, hogy az apró fényüzési tárgyak, ha nem is könnyelmű, de könnyű beszerzése által okozunk magunknak és hazánknak vissza nem térülő óriási kárt, s tesszük önként magunkat s hazánkat Ausztria adózójává. Helyesen mondta Deák Fe- rencz, hogy a fényűzés minden más országnak áldás, csak a magyarnak átok! Átok azért, mert ezáltal szívja a pénzt külkezekbe s mig más országban a gazdagok jövedelmöknek fölöslegét iparüzö honfitársai kezébe rakják s ezáltal az ipart és szorgalmat előmozdítva, a mesterségek tökélyesitésére ruganyt, a belfogyasztás szaporítására hathatós eszközt és a pénznek a nép minden osztályai közti elszéledésére -alkalmat szolgáltatnak, addig Magyarországon a fényűzés főrészben a pénzt kiviszi s igy a fényűzés azon szipoly, a mi által a vagyon apadása előidéztetik s a nemzeti élet vérkeringése rontásával a társadalmi életre is kihatással van. Ezen nemzeti átok elhárítása végett alakult a negyvenes években a »Védegylet«, melyben minden egyes tag becsületszavával kötötte le magát, hogy honunkban is előállítható és kapható kelméket és tárgyakat kívülről nem vesz, nem visel és nem használ, s oly üzletekből, hol ilyenek áruitatnak, semmit nem vásárol. Ezen »Védegylet* második kiadása a »Tulipán« symboluinában megindult egyesülés. A csodák ideje lejárt, de elég csodaerő rejlik magában az emberben ; ész és szilárd akarat Taszítsatok el! Taszítsatok el, üldözzetek el, Fegyvertek rólam tompán visszahull; Az élet harczán edzve már erőm, Támadjon rám a sors bármily vadul. Megölhetitek még a lelkem is, De csak azt, mely a léttel összefűz; Lelkemnek az a része ép marad, Amelyet táplál tulvilági tűz. Fölöttem nincs hatalma semminek ; A hitványsággal bátran daczolok ; S lelketlenül ki követ dob reám: Én arra szánalommal gondolok ! Taszítsatok el, üldözzetek el; Gázoltatok át durván sorsomon; Én kirabolva, én összetörve, A föld porán is, szépet álmodom ! Taksonyi József. Egy hajszál örökség. — Irta: Szabó István. — Mikor az öreg Kovács Balázs utolsó óráját érzé közeledni, még egyszer maga elé hivatá a fiait: Jánost, aki már vagy tiz esztendeje az öreggel egy kézre dolgozott és Balázst, a honvédföhadnagyot, aki mivel szegény édes atyja az utolsóban van, már több egy hete, hogy haza jött az ezredétől. — Édes fiaim! Az Ur Isten ő szent Felségének akaratjából érzem, hogy nem sok időm van hátra; hát még egyszer röviden elmondom előttetek, amit holtom után Írásba foglalva megkaptok. A mi kis örökségünk meg szerzeményünk van, azt igazságosan két részre osztottam köztetek. János, mert ő gazdálkodik, a földeket kapta. Te pedig fiam, mint katona, készpénzben olyan osztályt kapsz, mint a bátyád. Hogy gyümölcsözzön részedre, betettem a bankba. Ott interesével együtt megkapod. A banki könyvet hótom után a végrendelettel együtt magadhoz veheted. Hanem a lelkedre bízom, addig ne nyúlj hozzá, mig valami jóravaló asszonyt nem ragasztasz magadnak. Ha rászorulsz, elég neked az intere, hogy segíts magadon. Mert a piz ördög, fiam. Talán már több rosszat tett, mint amennyi jót tett a világon. Sok embernek a becsületét, életét vágta már ketté, az az átkozott piz. Jót mondok fiam. Hallgass haldokló öreg apádra, ne nyúlj hozzá . . . Ides szülétek örökségéhez nem nyúlhattok. Annyi marad neki, a miből tisztességesen, becsülettel megél hóta napjáig. Aztán a mi utána jut, azt az Isten dicsőségére és a szegényeknek, árváknak testáltam. Mert nemcsak a miéuk a mink van, hanem a szegényeké is, akiknek semmijük sincs, a kiknek a részét nekünk adta az Isten, hogy jól használjuk és nekik is juttassunk belőle. És még egyet kötök a lelketekre mind a kettőtöknek. Ha behunyom szemeimet, vágjatok le emlékezetnek megöszült fejemről egy-egy kis hajfürtöt. Tegyétek el. Hordjátok magatoknál. S akármiféle viszontagságban lesz részetek az életben, gondoljatok rá, hogy a ti apátok haja becsületben őszült meg. A tieteknek is becsületben kell megöszülni, hogy ily nyugodt lélekkel adhassátok át ti is egykor gyermekeiteknek ; az Isten áldjon meg, vezéreljen áldott utjain benneteket, édes fiaim 1 . . . Aztán, mint egykoron Jákob pátriárka: megáldotta reszkető kezével könyező fiait. S lehajtá fejét párnáira az elnehezedett ember s édes, mély álomba merülve ment át az örökkévalóságba. A temetés és a végrendelet felbontása után első dolga volt a főhadnagynak, hogy kiemelje a bankból az örökrészét s aztán elbúcsúzva hozzátartozóitól, visszament ezredéhez. Nem gondolva haldokló atyja bucsu- intésére. A főhadnagy három dolgot szeretett kiváltképpen a világon. A kártyát, az asszonyt, a bort. Mind a három egy-egy veszedelmes örvény az emberi szenvedély mélységes folyamában. Egy is elnyeléssel fenyegeti azon szerencsétlent, aki örvényző sodrába egyszer bejutott. Onnan többé ki nem szabadul elevenen. Hát még mind a három 1 Hogy melyik mélyebb, melyik veszélyesebb, ki tudná azt megmondani ? . . . Ki ugrott valaha a tengerbe azért, hogy megmérje mélységét? Ki szállt le valaha a tűzhányó pokoli torkába, hogy kitapasztalja megsemmisítő borzalmait. Legkivált a kártya és az asszony vette hatalmába a főhadnagyot, mióta az atyai juss is támogatta büszkeségét, szenvedélyét. De az atyai vagyon csakhamar elúszott kártyára, szép asszonyra az utolsó fityingig. Mig az örökségben tartott, addig reggelig-reggelig pengett a sarkantyú pezsgő mellett, czigány mellett, ha már kifáradt a kártyában. Aztán a szépséges szerető, szerelmes csókjával várta, ölelte dobogó keblére mámoros vitézét, elemelve tőle az utolsó garast is, amit meghagyott még nála a kártya, a pezsgő, a czigány. Mikor egy reggel aztán arra ébredt fel, hogy nincs a miből kifizesse a számláját, jött a keserű kiábrándulás. De karöltve jött a keserű kiábrándulással a vigasztalás is. Sőt remény is sarjadzott a nyomában. — Elment, aztán elment. Kinek mi köze hozzá. Az én jussom volt, nem a másé. Könnyen jött, köny- nyen ment. Aztán megvan. így vigasztalgatta magát, amint egyik tivornya után délelőtt felébredt ágyában. — Van tán még Salamon zsidó is a világon ! Az igaz, hogy annál is sok van már a rováson. Mindig Ígérgettem, hogy az örökségből majd kitisztázom. De biz azt nem tisztáztam ki. O a hibás. Miért nem követelte az a bolond zsidó. Már igazán ideje is, hogy egyszer jobb útra térjek, mert ennek nem lesz jó vége ... Aztán a jobb útra térés vigasztaló érzetével egyet
