Nagybánya és Vidéke, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-29 / 30. szám
30. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE is fordulhat könnyen, a mint neki tetszik, mert a zsineg könnyedén lóg a kocsi és a sodrony között. 40 mázsa a súlya a járműnek s 30 mázsát képes elvinni, 18 ülőhely van benne, nehány állóhely kívül, ahol szivarozni lehet, de bizony néha 30-an—40-en is rákapaszkodunk s a kocsi, mely 50 krért Poprád- tól Tátrafüredig 1 óra 15 perez alatt teszi meg az utat, vidám gyorsasággal fut fel a pompás kapaszkodókon, nem tekint a »pro miiekre semmit, neki az mindegy. Mily jó lenne helyi közlekedésre pl. Nagy- és Felsőbánya között 1 — 2 ilyen kocsi s mily olcsóba kerülne! Mikor két villamos kocsi szemben találkozik, akkor kicserélik a zsineget és gyorsan tovább száguldanak. Kitűnő dolog ez, csak egy nagy hátránya van s ez az, hogy a lovak iszonyúan félnek tőle, nem láttam még olyan fogatot, melynek lovai meg ne vadultak volna a villamos szörnyeteg láttára, persze ez a paripák jósága, nemes vére mellett is bizonyít. A Tátra szépsépe leírhatatlan, messziről a tömérdek csúcscsal csipkézett hegygerincz, olyan képet nyújt, mint az ég kárpitját áttörő megkövült villám, majd közelebbről mint Isten dicsőségét hirdető hatalmas obeliszkek csoportja, vagy miként ha itt emelkednék a természeti legszebb oltára, mintha itt volna az ég és föld urának ezernyi szépséggel gazdagon díszített királyi széke. Az öreg Schmekszen fehér, sárga, piros, fekete rózsák diszlenek, virít a jerikói loncz, a fehér jázmin s a pavilonok tövében kakastaréjok, muskátlik riki- tanak. Az eresz alatt fecske fészkel, a duezban galamb turbékol s a pillangók csak úgy repkednek, mintha nem is egy kilométer magas fensikon, hanem a Tiszapartján mulatoznának. Időnk nehány nap óta kitűnő. Hideg egy kicsit az igaz, de napközben árnyékban is 15 R. fok. Éjjel azonban didereg az alföldi ember a fütetlen szobákban s egy hét előtt még jókora hó esett a »Lomniczi csúcson* meg »Ferencz Józsefen« a »Nagyszalóki* oldalában még mindig egész hómezők pompáznak. Az ellátás remek, a konyha kifogástalan, bor, sör jó és hamisítatlan, de az árak is hamisítatlan magasak, persze ily messze a termelő vidékektől az másképp nem is lehet, meg aztán két hónap alatt kell az egész év jövedelmét kiaknázni. A levegő ideálisan tiszta: gáz, gőz, füst, por, baktériummentes, az országutakat öntözik, még vasúti állomások mentén is ott látjuk a fecskendőket, melyekkel megvédik a portól a turistákat, hogy kedvök legyen idejönni. Hanem azért itt is csak meghalnak az emberek. Tegnap Nagyszalókon voltunk. A papnak Il-od éves orvosnövendék fia Budapestről nagybetegen jött haza s az isteni »Magas Tátra* tövében, felséges szép környezet között megtört ifjú élete. Összejött a temetésre az egész vidék, a papság, az intelligentia. A faluból kivonultak a fiatal hajado- nok, czitrommal és babérkoszorúval, a község fiatalsága fehér fátyolból készült vállszalaggal, a tűzoltóság, mintegy 40 ember, katonás rendben, festői uniformisban, a dalárda vagy 60 emberből, a presbyterek, felvonultak mind. Az udvarban énekeltek, a sírnál imádkoztak, aztán bementünk a templomba, mindenki körüljárta az oltárt s 1—2 fillért tett az oltár perselyébe, azután foglalt csak helyet. Az esperes remek szónoklatot tartott. Odakint a tűzoltó trombitás gyönyörű búcsúztatót fújt az ifjú embernek. Megkondult a harang s a testületek szép rendben ismét haza vonultak. Sohasem láttam faluhelyen ily méltósággal és költői szépséggel rendezett temetést. 1000 lakosa van a községnek, mennyi értelmiség, mennyi cultura benne, milyen kár volt annak az ifjúnak ilyen derék emberek közül kidőlni! Mire visszafelé jöttünk, kigyultak a villamos lámpák, mert itt majdnem minden számottevő községben ez a modern világítás dívik, igy van ez a Tátrafüredeken is, megjegyzendő, hogy Ó- és Uj- Tátrafüred már egészen összeépült, úgy hogy tulajdonképp egynek vehető, legfellebb az teszi élessé a határvonalat, hogy a két fürdő két különböző tulajdonosé. A villamos lámpákkal ragyogó tündérpaloták közt felhangzik a zene, Kiss Béla debreczeni czigány pompás magyar nótái, sir a hegedű, a klarinét s busul mellette a magyar közönség vagy vigad, már amint jön, hisz van itt vigalom is elég, holnap pl. Anna bál lesz, bizonyára fényes, látogatott, or- 1 szágra szóló. Csak az én lelkemet epeszti az elfojtott bú, a vigasztalan bánat. Haza gondolok a kék hegyek alján a csendes kis városra, »az itt feledett középkorra*, a formás hegyek tövében egy kis dombra, hol annyi kedvesség, annyi szeretet, annyi jogosult szép remény pihen az anyaföld ölében . . . De nem folytatom tovább, miért keserítsek másokat. Örüljön mindenki aki tud, legyen vig irigylésre méltó, örüljön addig, amig örülnie adatott j B. Pár szó iskolánkról. A helybeli községi iskola államositása a tanítói kar kinevezése által vissza nem vonható ténynyé lett. A Budapesti Közlöny julius 21-iki száma hozza a kinevezéseket a kővetkezőkben: A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter Székely Árpád, Rozsos István, Alexy Kornél, Wienerberger Géza és Szabó József nagybányai községi elemi iskolai tanítókat az ottani ujonan szervezett állami elemi népiskolához rendes tanítóvá nevezte ki. A vallás- és közoktatásügyi m, kir. miniszter Bányai Ida, Buday Etelka, Czárich Ida, özv. Lehrnerné Koretkó Ludmilla, Pap Matild és Szokol Margit nagybányai községi elemi iskolai tanítónőket az ottan ujonan szervezett állami elemi népiskolához rendes tanítónővé nevezte ki. Továbbá tudomásunk szerint kinevezett a miniszter 3 állandó helyettes tanítónőt, névszerint: Stiglitz Etelka, Homola Elvira és Bodenlosz Irma tanítónőket, akik különben eddig is mint kisegítők működtek, ezeken kívül még egy tanítói állásra lett pályázat kiírva, vagyis az állam most — úgy hisszük, csak egyelőre — 15 tanerővel nyitja meg az iskolát. Igazán nagyon fontos s eléggé nem dicsérhető az a körülmény, hogy ép az államosítás tényleges keresztülvitelekor a tankötelesek összeírását maga a tantestület végezte s igy birtokunkban teljesen megbízható adatok vannak. Az óvó és ismétlő iskolakötelesektől eltekintek, tisztán csak a 6—11 éves, szorosabb értelemben vett tankötelesekről szólok. Az úgynevezett központi iskolához tartozó területen a 6—11 éves tankötelesek száma existencziáikat alárendelik a nagy közérdeknek s abban keresnek saját énjöknek is jobb javadalmat azáltal, hogy a munka értékét romboló jó munkára kevésbé alkalmas egyéni önállóság helyett, a kitünőbb s erősebb iparosoknál keresnek alkalmazást s igy magoknak mintegy jobban biztosítják a megélhetést, másrészt iparunkat versenyképessé és ellenálló hatásúvá teszik. Mert akkor megszűnik az a panasz, ami most van — tisztelet a kivételnek — kisiparosaink nagy része ellen. Általános a panasz az iparosok részéről, hogy nincs munka; de viszont nagyon indokolt a megrendelők panasza is, hogy sem minőség, sem idő, sem kivitel tekintetében nem kapják az értéknek megfelelő munkát s igy a kényelmi, sőt anyagi helyzet teremti meg az importot. Midőn tehát a »Tulipán« jelszava alatt a megrendelőkre czéloztatik hatás nemzeti szempontból, fogadják hasonló érzelemmel iparosaink is azt, s ha mind a két rész higgadtan fogja teljesíteni kötelességét, úgy el fog jönni az idő, hogy közelégültségre fog szolgálni azon egyleti jelszavunk : »Áldás a tisztes iparra, mert áldást hoz hazánkra!« (2) 1906. Julius 29. _______________________ Fü rdői levél. Uj-Tátrafüred, 1906. jul. 26. Ezer méter magasságban vagyok a tenger színe felett. Körülöttem dús fenyves erdők, égbetörő hegyóriások, zugó patakok, kristálytiszta források. Mintha a Rozsály tetején virulna egy tündérszép város; s ott találna békés, kényelmes, kedves lakozást az ember és felette még nehány Rozsály meg Gutin emelkednék. Uj-Tátrafüreden 42 palota van, Tátrafüreden ismét vagy annyi, többek közt itt egy óriás »Grand Hotel«, mely százezrekbe került s annyi embert képes magába fogadni, mint másutt egy egész fürdőtelep. Tátra Lomnicz, Barlangliget, Tátraháza, Csorba tó, Hági, Széplak, Húsz park, Weszter park stb. mind megannyi kedves üdülőhely, hol a vendégek ezrei tartózkodnak. Tátra Lomniczon, Széplakon már a fürdő kabinokban is laknak, mert nincs elegendő hely. Itt Uj- Tátrafüreden panaszkodik az igazgató, hogy 4 szobája van csak és 14 csoportnak odaígérte már. Egyik közeli fürdőben a mosókonyhát is megszállották a turisták, csak hogy fedél alatt legyenek. És a villamos omnibus szállítja ötször naponként az ide igyekvő alföldieket, meg azután németeket, angolokat stb. és száz fiakker, lovas omnibus, automobil, magánfogat; akadnak olyanok is, a kik hátukra veszik a turista zsákot s gyalog teszik meg az utat Poprádtól idáig. Igen érdekes a villamos omnibus. Ez a Stoll Károly féle drezdai rendszer szerint készült, sínje, töltése nincs, csak úgy halad az országúton, mint más közönséges jármű, egy zsineggel azonban összevan kötve a felső vezetékkel s onnan kapja a villamos erőt, mehet jobbra, balra, középen, kitérhet, sőt meg nyújtózott az ágyán, foga közé vett egy valódi egyptomi czigarettát és csengetett az inasának. — Parancsol, főhadnagy ur ! — Gyújtsd meg a czigarettámat . . . így. Aztán szaporán, szaladj át Salamon zsidóhoz, mondd neki, hogy én hivatom. Hiszen ismeredi — Már hogyne ismerném, főhadnagy ur. — No, lódulj azonnal. Egyik lábad itt hagyod. — Rohanok, főhadnagy ur. — No, kiváncsi vagyok, hogy megtudom-e még pumpolni, be tudom-e még csapni a zsidómat ? Ha megígérem neki, hogy egy kalap alá veszem a sok csiri-biri váltót, tán még srófolhatok ki belőle valamit Igazán kiváncsi vagyok, hogy csapjuk be egymást. — Jó reggelt, főhadnagy ur ! Mivel lehetek szolgálatára i — Hát csak azt akarom megtudni Mojsi, hogy tulajdonképen hogyan is állunk azzal az én kis tartozásommal ? — Főhadnagy ur azt sokkal jobban tudja . . ' Kis tartozás . . . Hát persze, Rotschildnak többel is tartoznak. — No, úgy értem tudja, hogy mennyi az egész summa. — Az egész summa az összes váltókon 4500 korona. Amit főhadnagy ur megígért, hogy azonnal kifizet, mihelyt az örökségét felveszi. Pedig úgy hallom, már fel is vette. — No, nem az egészet, csak valamit. Hát mondja Mojsi, mennyi még magánál a hitelemi — Tréfálni tetszik főhadnagy urnák. Hát nem elég kredit 4500 korona ? . . . Én szegény ember vagyok, nem reszkírozhatok többet. Gyermekeim vannak, — Azt tudom, tudom, úgy tizenkettő körül. Hát ne tréfáljunk, hanem csináljunk gseftet. Maga adjon nekem kerekszám 5000 koronát s abból kifizetem magának a régi 4500 korona tartozást, nekem pedig megmarad 500 korona. így a kecske is jóllakott, a káposzta is megmarad. No, áll az alku Mojsi koma? . . — He he he! Jó kedve van a főhadnagy urnák, j — Hátha egy kalap alá venném az egészet, akkor nem gondolna valamit ? . . . — Ha főhadnagy ur megelégszik még kétszáz koronával s aláírja az 5000 koronás váltót, nem bánom. Ha veszíteni kell, hát veszítsünk . . . — Úgy nem alkuszunk — öreg. — Hát hogy i Máskép lehetetlen — főhadnagy ur! — Hát üsse kő, felezzük meg az ötszáz koronát, aztán hol az a váltó ? — Ez nem jó gseft; csak főhadnagy űrért megyek bele ebbe a vásárba, mert régi kuncsaftom. Aztán leolvasta Salamon a főhadnagy kezébe az ötszáz korona felét, s az meg aláírta az ötezer koronás váltót. Aztán összehajtogatta, zsebre tette, s indult az ajtónak. — Ho-hó, Mojsi! Az áldóját kendnek ! Nem addig van a I Nem úgy verik a czigányt. Addig ki nem viszi az uj váltót, mig a régieket egy szálig vissza nem adja. — Hisz azért akartam menni — kérem főhadnagy ur. — Tegye az asztalra az uj váltót, én is ráteszem a pénzt, aztán menjen, hozza a régi váltókat. — De talán itt is van. S elöszedegeti zsíros har- monikaszerü bugyellárisából a váltókat. Lehetett vagy tiz darab. Tessek, kérem alássan. Olvassa meg főhadnagy ur, még itt vagyok. Úgy hiszem, egy se hiányzik belőle. Aláz’ szolgája! A főhadnagy ur pedig fölületesen áttekintette, hogy megvan-e mind a tiz darab s aztán ketté szakította az egészet. Este már megint ott ült a régi czimborákkal a kártya mellett. Azt a nehány forintot, amit délelőtt a zsidótól kapott, csakhamar elemelték tőle. Már három osztás — hozómra is ment. Ez utolsónál megfordult a szerencséje. O húzta a kasszát. Egyik kapzsi czim- borája irigyelve azt az egy árva nyereséget, oda súgja neki: ezután már hozómra nem osztok. A főhadnagy arczát elönti a vér. Ott hagyja az asztalon a behúzott pénzt s felköti kardját, hogy elmenjen. — Hová, hová? . . . mondják a czimborák . . Csak nem méssz el ? — Mindjárt itt leszek, — vágta vissza a főhadnagy Ne féljetek. Es elment sietve. Alig osztottak kétszer, már a főhadnagy betoppant a czimborák közé. Leült s a magával hozott pénzből kifizette a kártyaadósságot mindenkinek. Aztán tovább is kedvezett neki a szerencse. De úgy éjfél után elhagyta az ingatag istenasszony s regi szokása szerint veszített mint a parancsolat. O pedig neki tüzesedve, még nagyobb tétekkel ostromolta P'ortunat. De az hajthatlan maradt. És már reggel felé imitt-amott volt előtte pár filler. Már hozómra játszik ismét. Már harmadszor is osztanak neki. De eszébe jut valami. Az éjjelezéstől és kártyajátéktól ideges szemei lázban égnek, sáppadt arcza kigyuladt, felugrik s otthagyja a játékot. Megy hazafelé. Amint végig lépked a kaszárnya udvarán, az istállókból már a legénység lármája hallatszik ki. Etetik, puczolják a lovakat. Szolgalegénye éppen ruháját tisztogatja, amint befordul lakásara. Papucsoan, kék kötényben, hajadonfővel szalutál urauak, a főhadnagynak. — Egy negyedóra múlva gyere be. Költs fel, ha elaludnám. A revolverem tiszta, meg van töltve i — Igenis, szolgálatára főhadnagy ur. A főhadnagy nem tudott lefeküdni. Nagy léptekkel mérte végig szobáját. Meg-megáll. Elgondol, kodik. Majd revolverét veszi kezébe, azt nézegeti, szó rongatja. Végre becsengeti inasát. — Menj át Salamonhoz. Mond neki, tisztelem jöjjön át egy perezre, egy szóra . . . — Igenis kérem. Az inas mig Salamonnál járt, jött az őrmester. — Jelentem alassan főhadnagy ur . . . — Tudom, tudom, — — a legénység pénze . . — Igenis kérem alássan. Mára tetszett . . . — Jöjjön egy félóra mnlva. — Nagyon sürgős főhadnagy ur, a kapitány ur az ezredes , . .
