Nagybánya és Vidéke, 1905 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1905-05-28 / 22. szám
NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 22. szám. kalmazást részben az államnál, részben magántulajdonosoknál. Ezekről nincs gondoskodva, hogy öreg napjaikra anyagi gondok nélkül tengethessék életüket. Azt hisszük, hogy bármely alakban történjék ez irányban gondoskodás, az intézmény annál erősebb, minél több tagja van, azért talán nem volna fölösleges a földmivesiskola végzett növendékeit is belevonni. Nem tévedünk, hogy azon esetben, midőn az országban oly intézmény létezik, mely a szölöszeti alkalmazottaknak aggkorukban a nyugalmas életet biztosítja, több és több ifjú fog ezen pályára lépni. A létszámemelkedés által bizonyára a jobb elem is szaporodni fog, mi azon birtokosokra nézve, kik ily alkalmazottakat tartanak nagyon is fontos körülmény. Nagy hibánk az, hogy az önsegély kérdése nem ment át a vérünkbe s a fiatalabb korunkban, mig anyagi gondjaink nincsenek, nem gondolunk a jövőre, nem gondolunk az aggkorra, mert a mai nemzedéket nem nevelik a takarékosságra. Hanem ha bőségesen vagyunk a földi javakban, annak okszerütlenül el is kell úszni. Pedig azon bőségnek, vagy a megélhetésre szükségesnek csekély részét félretéve, biztosítanék magunknak öregségünkben a megélhetést. A gyakorlatban működők közt kenyérkeresetképtelenné válhatnak nemcsak aggkorukban, de ezerszer érheti valamely baleset. Az elmondottakban nem csak az uj eszmét említettük fel, de aggodalmainknak is adtunk kifejezést s igaz érdeklődéssel várjuk, hogy felemelt szavunk a pusztában elhangzott szó-e avagy gondolkodó agyban és önmagáért aggódó érző szívben visszhangra talált. Jelen czikkünkben az eszmét és czélt nagy körvonalakban ismertettük, annélkül, hogy a czél elérésére valamely indítványt tennénk. Ezt készakarva azért tettük, hogy mindenkinek szabad tért engedjünk saját gondolatai kifejezésére, mindenki járuljon hozzá valamely önálló tervezettel, mit lapunkban szívesen közlünk. Tehát szaktársainknak felvetjük a kérdést, szükségesnek találják-e ezen kérdéssel foglalkozni, avagy indítványunk a pusztában elhangzó szó. mert viszonyaikkal nagyon is megvannak elégedve? Végül felhívjuk szaktársainkat, hogy most az egyszer tagadják meg önmagukat és ne helyezkedjenek azon szokásra, hogy szóljanak e tárgyhoz »másoké. Nem! Szabadságában van, sőt kötelessége legyen mindenkinek akár »mellette« akár »ellene« felszólalni. Maurer. HETI KRÓNIKA. Igazi »tanügyi hét« elejétől végig. Hétfő az iskolaszék ülésével köszöntött be, hol elmondtuk huszadszor álláspontunkat az állami központi iskoláról. Kiki részletesen fejtegette terveit s küzdött a mi nehéz állapotunkkal, miszerint minden belvárosi telek egy tyuk lépés, a melyik nagyobb, az két tyuk lépés. Egy — fájdalom — immár elhunyt tudományos és hozzáértő ember azt mondta nekem valamikor, hogy az egész régi Nagybánya (a mai belváros) 18 hold. Jól összetudtak szorulni az öregek, bár tudnánk ma is igy magunkat meghúzni, boldogabb volna a magyar. Dicséretre méltó, hogy mégis megtudtunk egyezni a telkek kérdésében, ez azonban csak az első lépés, hátra van a közgyűlés s végül a feketeleves, a mumus, a kivel úgy ijesztgetnek, hogy a 3 közzül a negyediket fogja yálasztani, t. i. a homo regius, a ki majd lerándul »teleknézni.«. Volt a minisztériumnak egy derék kiküldöttje már most is itt a héten, sorra járta az osztályokat s a szellemi színvonalat fürkészte, melyen a népnevelés ma áll nállunk. Ez is tanügy. És hogy teljes legyen a tanügyi hét, a gimná- zisták nagy dobolások és trombitálások között útnak eredtek Budapest felé. Büszkén lépdeltek a város színeibe (piros, fehér, fekete) öltözött csinos fiuk s mosolygó kedély- lyel szállták meg a vonatot, hogy ők igy meg úgy zászlót hoznak, vándor zászlót, érmeket, kitüntetéseket, koszorút, mert Nagybányának győznie kell. Régen volt az kedves fiuk, mikor Nagybánya győzött, ma annyit adnak a mi szavunkra, mint a gyerekére, a ki a sutból kiabál, de mivel néha »sutból jön az igazság«, nincs kizárva, hogy Nagybányának ismét igaza lesz. A tanügyi kérdések szinte elnyomják azt a kis kanapépört, mely a kereskedő ifjak mulatsága rendezése nyomán keletkezett s a mely a figyelem fölkeltése által, hisszük, csak hasznára lesz a lelkes ifjak vállalkozásának s még sikerültebbé teszi a ju- niálist. Szegény fiaink fáznak Pesten a harisnyában és vékony plundrában, Orbán dércsipett veres orrával, hideg lehelletével, követelte ős jogát, de hogy is tudnak azok a pesti urak éppen Orbán napkor rendezni tornaversenyt, hiszen ma már a »meteor» is tudja, hogy »Komoly és mogorva férfiú volt Orbán, Bár oly vidám hajnalpir vonult az orrán« nemcsak a krónikás. Különfélék. A küszöbön levő elseje alkalmából az előfizetési dijak szives megküldését kérjük s e czélra utalványlapot mellékeltünk Tisztelettel a kiadóhivatal. Ujváry Béla kir. tanácsos, az országos közokt. tanács tagja, kit a helybeli főgimnázium és községi tanintézetek általános tanulmányi állapotának megfigyelése végett küldött ki a vallás- és közoktatás- ügyi miniszter, e hó 23, 24. és 25-én, tehát három félnapon át látogatta meg központi iskolánk fiú- és leány összes osztályait, meghallgatván a főbb tárgyakból a növendékek feleleteit, megszemlélte azok Írásbeli dolgozatait, s különösen beható figyelemmel kisérte az egyes osztályvezetők tanítását és tanmódját. Ezen munkája alalmával a községi iskolák igazgatója kalauzolta osztályról-osztályra városunk előkelő vendégét, ki a tapasztalt eredmény feletti elismerésének és megelégedésének kijelentésével távozott körünkből, melynek nyilvánosságra hozatalára igazgatót felhatalmazta. Sajnálatának adott azonban kifejezést, hogy egészségének útközben történt változása miatt körünkben tovább nem időzhetvén — igy a kültelki iskolákat ,— különösen pedig Borpatak-telep iskoláját, melynek meglátogatását e hó 25-éré tervezte — a beállott kellemetlen időjárás miatt el kellett halasztania. Körünkből e hó 25-én délután távozott el és vett búcsút azoktól, kik a kellemetlen idő daczára a vonathoz kikisérték. Távozta előtti estén megtekintette a közs. isk. igazgató kíséretében azon helyeket, melyeket a telekvizsgálatra kiküldött bizottság az építendő áll. el. iskola helyiségéül megjelölt. Személyi hírek. Szathmáry Béla m. kir. pénzügyminiszteri tanácsos, ki nemrég nyugalomba vonult, a napokban hosszabb tartózkodásra, a nyári időszakra városunkba költözött Petőfi-uti nyaralójába. Dr Kádár Ambrus praelatus kanonok Dunakesziből Szatmárra hazaérkezett. (2) 1905. Május 28. ségbeli román gyermekek napközi otthonját segélyeztük. — Múlt évi számadásunk 15458 K bevétel, 13599 K kiadás és 1855 K maradványnyal zárult. Takarékos gazdálkodásunkkal lehetővé válik mintegy 2000 K értékpapír vásárlást eszközlünk, melylyel vagyonunk 13000 koronára emelkednék. Midőn társulatunk múlt évi működését röviden körvonalozni szerencsém volt, hálával eltelve emlé- zem meg a vármegye törvényhatóságának az 1 százalékos közm. pótadóból juttatott 5734 K, a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnák 1000 koronás segélyéről és a szatmári pénzintézeteknek adományairól, melyekkel lehetővé volt téve, hogy továbbra Is munkálkodjunk alapszabályainkban oly szépen körülirt czé- lok megvalósítása érdekében. Ennek a czélnak szolgálata lesz jövő program- műnk is. Igyekszünk a közönség érdeklődését és támogatását kiérdemelni és megnyerni, hogy a mostani munkakereteket kiterjesztve a nagy alapítók által megjelölt feladatokat híven, fokozódó lelkesedéssel teljesítve elérhessük, hogy e vármegyének minden fia legyen a magyar államiságnak hive és tudjon magyarul. Az önsegély. Néhány nap előtt a budapesti napilapokban olvastuk, hogy a földmivelési minisztérium 25 évi szolgálat után elbocsátotta egyik szölöszeti alkalmazottját végkielégítés és nyugdíj nélkül. A nevezett lapok még hozzátették, hogy mihez fogjon ő most ? Ezen körülmény adja a tollat kezünkbe. Ha ez tény, — miben kételkedni nincs okunk — úgy ma megtörtént Péterrel, holnap megtörténik Pállal, és a szölöszeti alkalmazottak mit csináljanak öreg napjaikban“'’ Azt hisszük, hogy ezen kérdéssel foglalkozni a társadalomnak kötelessége, azért vetjük fel ezen kérdést, hogy felhívjuk, úgy az alkalmazottak, mint a birtokos osztály figyelmét azon reményben, hogy az eszme Magyarországon visszhangra talál, az érdeklődést felkeltjük és e tárgyhoz minél többen hozzáfognak szólni. Oly intézmény létesítéséről van szó, mely biztosítaná a megbetegedett vagy munkaképtelenné vált szölöszeti alkalmazottaknak a megélhetést! Ezen kérdés felvetésére az idő talán most nem egész alkalmas, mert a munkaidő közepén vagyunk; talán a pihenő téli időben hamarább érnénk reá a dolog felett gondolkozni. Mi magunk a kérdést oly fontosnak és életbevágónak tartjuk, hogy mindnyájunkra kötelességszerüen kényszerül az eszmét felvetni s érlelésre vezetni. Talán sokan azon rövid válaszszal engedik feledésbe menni a dolgot, hogy az államnak volna kötelessége ily esetekben gondoskodni. Azokat részünkről a következőkben nyugtathatjuk meg : miután az állam — mint jelen esetben látni, — nem gondoskodik rólunk; mindent az államtól várni nagyon kényelmes dolog, végül az önsegély van hivatva önmagunk baján segíteni, »Ki ÖDmagán segit, az Isten is megsegíti« mondja a közmondás. Ha ezen kérdést önmagunk erejéből kívánjuk rendezni, azon esetben meglehetünk elégedve azzal, ha az állam minket szintén segélyben részesít. Sőt a gyakorlatból tudjuk, hogy minél nagyobb erővel nyilvánul az önsegély, annál nagyobb mértékben remélhető az állami segély is. Hazánkban lévő vinczeilériskolák, pinczemesteri tanfolyam és a felsőbb szölöszeti tanfolyam, évenként több száz növendéket nevelnek s bocsátanak ki a gyakorlatba, kik mint vinczellérek, pinczemunkások, pincze- mesterek, munkavezetők, szőlökezelök, stb. találnak alAzóta csak halad, A pályáját futja . . . Talál-e másikat? A jó Isten tudja ! Gyomoréi Béla. A számoló lovacska. Irta: Londesz Elek. A vén komédiás, a nagy hőségtől csaknem összerogyott már, fulladozó hangon, lelkendezve biztatta a feleségét meg a leányát, hogy nemsokára beérnek már a faluba, ott azután vége szakad a nyomorúságnak, felütik a sátrat, azonnal lesz pénz, meg ennivaló, a soknál is több. Azt a hórihorgas suhanczot, aki jó messzire elmaradt tőlük, hátán az óriási batyuval, minek biztatta volna; megszokhatta már az a hőséget, mióta tüzevőAmint a kis erdőnél bekanvarodott az országúira a toprongyos társaság, a vén komédiás egyszerre nagyot rikkant, torka szakadtából: — Oda nézzetek, oda ni! Az országúton egy sovány kis lovat püfölt kegyetlen módon a talyigán ülő gazda. — A kis Mókus, ni a kedves kis Mókus! — kiáltottak egyszerre a komédiások. A vén művész ekkor lélekszakadva rohant a talyiga felé s amikor odaért, átölelte a lovacska nyakát, azután csókolgatta, simogatta ahol érte, ügyet sem vetve Bakó gazdára, ki rémültében majd lefordult az ülésről, mikor megpillantotta a különös alakot, felleghajtó köpenyében, széleskarimáju kalapjával, hegyes szakállával. Nyilván azt hitte, hogy Rinaldó Rinaldinivel, a hires rablóvezérrel akadt össze, akiről borzalmas történeteket olvasott a kalendáriom- ban. A család többi tagja is odarohant a lovacskához. Ok is ép úgy csókolgatták, ölelgették azután a jámbor állatot, mint az öreg művész. — No, hé, mi bajotok, hé? — kiabált rájuk Bakó gazda De azoknak ugyan hiába beszélt, ügyet sem vetettek rá, csak a lovacskát szeretgették, ölelgették, czirógatták. A vén komédiás egyszerre csak odaugrik magához a gazdához is, megragadja kezében az ostort és síró’hangon sopánkodik hozzá: — Ne üsse kend a Mókust, hiszefi látja kend, hogy milyen gyenge szegény. Fogja ki kend a ta- lyigából, megáldja érte az Isten. Az apró tánczosnő is sopánkodni kezdett. Úgy kérte a gazdát összetett kézzel, hogy ne üsse azt a kedves lovacskát. — Inkább haza huzom én a talyigát! — kiáltott a nyurga legény, a tüzevő s le is dobta a batyut, hogy ura legyen a szavának. A vén művész hálás szemeket vetett a fiúra, de a kis tánczosnő is. Bakó gazda csodálkozva rázta a fejét. De már csak nem engedi meg, hogy kifogják a hámbul az ő tulajdon lovát. Meghúzta a toldozott gyepiüt s adjon Istent köszöntött a mókás utonállóknak. A komédiások azonban állhatatosan követték a talyigát s az utón annyi dicséretet halmoztak a lovacskára, hogy Bakó gazda utóbb már rá sem mert ütni, ha csakugyan olyan hires állat. Úgy vette a szomszéd faluban s már egy kerek esztendeje nyomorog vele, mert nem lehet hasznát venni, mindig körbe futkos még az egyenes utón is, nem ér annak a nógatás semmit, még annál jobban bólogat a fejével s kapál az első lábaival. A vén művész elbeszélte az utón, hogy a lovacskát tőle Hezitálták el a forgó komédiával együtt, a múlt esztendőben, a mikor ezen a környéken barangolt a társaságával. Hányszor megsiratták már a kis Mókust, mely valóságos tudós — úgy számol, mint valami professzor. Mikor beértek Bakó gazda udvarára, a vén komédiás nyomban kifogta a lovacskát a talyigá- : ból, aztán körüljáratta, simogatta s beszélt hozzá ta! lián nyelven. A szomszédok mind odacsődültek az udvarra. Bakó gazda a feleségével együtt az ámbi- tusról nézte a komédiát. A vén művész kis is tett magáért, mert a lovacskával először átugratta a dobverőt, aztán elkezdte számoltatni. A derék állat egy esztendő alatt semmit sem felejtett a tudományából, ép úgy kiverte a lábaival a kétszer-kettőt, mint azelőtt, a fejével meg háromszor bólintott, amikor a vén művész azt kérdezte tőle: hány garas van a zsebében ? A nyurga tüzevő ezalatt az ámbituson egyezkedett Bakó gazdával. Elmondotta, hogy milyen drága kincs volt nekik ez a számoló lovacska ; mióta a végrehajtó elvette tőlük, nem is ettek meleg ételt. Nincs azóta keresetük. A jó Bakóné szeme bizony könybe lábadt e szomorú történeten. A nyurga fiú végezetül belenyúlt a zsebébe, elővette borostyán szipkáját, mely egyetlen kincse volt a föld kerekségén — azon a kis tánezosnőn kivül, akit már régen megkért volna feleségül, ha csak egy hajszálnyi reménye is lehetne, hogy a direktor ur vejének fogadna egy szegény tüzevőt. Bakó gazda megókumlálta a szipkát, azután ránézett a feleségére. A jó öreg asszony egyet bólintott a fejével.-- No, hunezut aki megbánja! — mondott Bakó gazda. Úgyis többet bajlódtam azzal a gebével, mint amennyi hasznom volt belőle. Hadd veszszen az ára, ez a szép szipka is valami! A tüzevő egy ugrással ott termett a kis tánczosnő előtt és elmondotta nekiajó vásárt. A leány erre úgy a nyakába borult, hogy az, öreg művész nem állhatta meg szó nélkül. De amikor megtudta az öröm okát, ő is csak oda borult a fim nyakába, de még a piros viganós asszonyság is. Gyönyörűség volt nézni ezt az ölelkezést. El is hordták magukat hamarosan a faluból, nehogy megbánja Bakó gazda a vásárt.
