Nagybánya és Vidéke, 1905 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1905-03-26 / 13. szám
(2) 1905. Márczius 26. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 13. szám. A m. kir. államvasutak osztálymérnöksége a Zazarparti őrház mellett 300 öl területnek megvétele iránt megkeresi a várost. A közgyűlésnek elvi kifogása nincs az eladás ellen, a törvényés formák megtartása miatt azonban kénytelen ezen ügy tárgyalását egy 30 nap múlva tartandó közgyűlésre kitűzni, addig is azonban hajlandó bérbe adni a kért földterületet. Berks Leo m. kir. pénzügyi tanácsos kéri a községi kötelékbe való fölvételét s mivel a többi tárgyaknál nem volt vita és a tárgyak már fogyóban voltak, itt fejlődött ki egy kis eszmecsere a felett, vájjon Berkset díjmentesen vagy 50 koronáért vegyék-e fel? Végre is szótöbbséggel az ment határozatba, hogy díjmentesen fölvétetik a törzslakók közé. Végül jóváhagyta a képviselet a vásártéri hídmérleg, a községi iskolai 2-ik sz. pincze, a borpataki volt sörház mellett levő erdőterület, a nyugati városháza két helyisége és a borpataki Toncsi-patak mel- eltt fekvő terület haszonbérbe adása iránt kötött szerződéseket s ezzel az elég látogatott, de igen csendes lefolyású gyűlés déltájban véget ért. HETI KRÓNIKA. Nem is messze van az a kórház tölünk, a hova ápolás végett, többek között fölvettek egy szegény beteg embert, ö is úgy nyögött, mint más, ö is úgy szedte a pilulákat, mint más és ö is meggyógyult, mint annyi sok más. Mikor egészségesen összeütötte bokáját, i gy szólott a rendelő orvoshoz: — Főorvos ur, én bűvész vagyok, engedje meg, hogy bemutassam hálámat, és elővett egy hosszú tüt. azzal úgy keresztül-kasul varrta a fülét, mint a hogyan a hurkát szokták a pálczikával áttüzni; azután bemártott három darab kenyeret benzinbe, meggyuj- totta és felcsapó, ijjesztö lángok között meg is ette azokat, végül összekötöztette hátra szorosan a két csuklóját s egy pillanat alatt ki is szabadította a kezét. A főorvos meghatva mondta, hogy már elég is lesz a hálából. így fizet kiki azzal, a mivel tud, s a ki hajmeresztő mutatványokkal adózik, az még mindig derekabb ember, mint aki gonoszsággal, gyülölséggel, bűnnel fizet. Egy ilyen szomorú karavánt fogtak el a héten, mely az emberek könyörülő jótéteményeit lopásokkal, betörésekkel hálálta, volt vagy öt szekér tele fekete, barna, sárga emberekkel, rongyos férfiakkal, ütött- kopott asszonyokkal, gyermeksereggel. Szuronyos rendőrök és csendőrök hozták be, a ritka látványosságul szolgáló menetet a városba, itt aztán beosztották őket többfelé s tolonczolták tovább-tovább. A czigány tehát még mindig nem tud megtelepedni, neki a szabadság rend nélkül kell s szabadsága nyomán jár a bűn. Mily kár ezért a szívós, derék fajért, amely különben magyarrá lesz, ha megtelepszik, mig más sokszor ellenségünkké válik. m A belső ellenség pedig mindig veszedelmesebb, mint a külső. De ne politizáljunk ismét. — Mi történt a héten? ez itt a főkérdés. Tehát egy közgyűlés meg egy iskolaszéki gyűlés, a közgyűlésen peregtek az idő öreg homokóráján a folyó ügyek, az iskolaszékben megcsendült a központi épület eszméje és fölmerült oly sok alakban, hogy szinte nehéz a választás. Aztán volt egy pár névnap ismét. — Mikor én az utczán csoportosan járó urakat látok — mondja egy barátom — kik kipirult arcz- czal sietnek, hevesen gesztikulálnak s hangosan eszmét* három egy-egy ágas akasztófa fehér fából. Az egyiken a hóhér éppen akkor próbálgatta a csigás kötelet. Középen a meglánczolt rabokat szuronyos katonák őrizték, papok imádkoztatták. Oldalt, az akácz- fák alatt, aranygalléros, csákós főtisztek állottak külön csoportban, némán. A nap már jó fönn lehetett, mert egész beletüzött a négyszögbe. Mögöttük a nép zúgott, türelmetlenkedett köröskörül. Mi is türelmetlenek voltunk már. Hadd lássuk már — gondoltuk szívtelenül — azt az akasztást. Még holmi szertartások következtek, nem is hallottuk, de nem is értettük volna, mert német volt mind. Ekkor a hóhér egyik legénye a középső bitófa alá tolt egy két-lépcsős deszkazsámolyt s felvezettek rá egy ősz szakállu öreg embert. Az öreg ur ledobta kalapját a földre, gyér haja fehér volt, mint a hó, arcza halo- vány, mint a főtt viasz. Az öreg szétnézett a tömegen. — Isten nevében, a hazáért, menjünk! — re- begte fázcs hangon, hogy rajtam is végig futott a hideg, pedig több volt bennem a kíváncsiság, mint a szánalom. Egy szempillantás alatt nyakában volt a kötél. Hátulról ketten húzták, lába alól egy legény kirántotta a lépcső-padot. Az öreg embernek iszonyúan elváltozott az arcza, szemei kidülledtek, fehér bajusza, szakálla vonaglott, majd vér permetezett rá; lánczos lábai rángatóztak. Olyan furcsa volt, mintha tánczolna és zörgetné sarkantyúit. Egyszerre csak valami leány a hátunk mögött elnevette magát. Pista, a ki egy katona lábánál leskelődött befelé, szintén el kezdett kunczogni, vihogni gyerek módra. A katona lenézett rá s fojtott hangon rá ripa- kodott: — Takarodol innen? vedd le a kalapod! cserélnek, akkor tudom, hogy névnap van és én is rögtön nézem a kalendáriumot. Nagy kötelesség ez, kedves olvasók, nyilvántar- tartani és eljárni pontosan egy-két száz embert évenként. Teher pro et contra mindenkinek, azért a »pogácsások* már szinte lejárták magukat, ma a közvélemény hangosan követeli, hogy ne gratuláljunk s van is már egy nehány bátor ember, a ki névnapok alkalmával szilárdan áll, mint a szírt a hullámzó tengerben és nem tesz egy lépést sem. Ezek a jövő elő- harczosai. Mikor senki se fog jót kívánni senkinek, akkor lesz boldog a magyar. Szívben már talán elértük ezt, és el fogjuk érni külsőleg is, hiszen a világ halad s a haladás szekerét vissza nem tolhatja a krónikás. Különfélék. püspök temetése fényes szertartások kíséretében e hó 21- én délelőtt ment végbe Szatmáron. A temetés leírása — mivel arról közönségünk a napilapokból különben is részletesen értesült — idejét múlta. Annyit jegyzünk meg csupán, hogy városunkból a temetésen jelen voltak: Szőke Béla h. plébános édes anyjával, dr. Csókás Vidor, Lakatos Ottó és Brebán Sándor. Közöljük ezenkívül a család gyászlapját, a melyet a t közönség kevésbbé ismerhet. Ez igy hangzik: Meszleni Meszlényi Miklós, fia Géza, mesz- leni Meszlényi Antal, meszleni Meszlényi József és meszleni Meszlényi István és fia szomorú szívvel jelentik maguk és az összes rokonok nevében hőn szeretett testvéröknek, nagybátyjuknak, illetőleg rokonuknak, nagyméltóságu és főtisztelendő meszleni Meszlényi Gyula, szatmári megyés püspök, ő Szentsége X. Pius pápa trónálló házi praelátusa, római gróf, ő császári és apostoli királyi Felségének v. b. Tanácsosa, az elsőosztányu Vaskorona Rend Lovagja, a Szent-Sir-Rend Vitéze, a Német Lovagrend Mána- Keresztes Lovagja, Aranymisés Áldozópap, stb. Urnák, 1905. évi márczius hó 14-én éjjel 10 és fél órakor, hosszú szenvedés s a haldoklók szentségének ájta- tos felvétele után történt gyászos elhunytát. A megboldogult földi maradványai f. hó 21-ik napján fognak ünnepélyesen beszenteltetni s az egyidejűleg megtartandó engesztelő szentmisék bemutatása után a szatmárnémetii temetőben levő kápolna sírboltjában örök nyugalomra helyeztetni. Kelt Szatmárnémeti, 1905. év márczius hó 15. Az örök világosság fényeskedjék neki! Személyi hir. Sassi Nagy Imre m. kir. bányaesküdt Zalathnán, ki a múlt évben távozott uj állomáshelyére városunkból, a napokban juris utriusque kitünteséses államvizsgálatot tett Kolozsvárott. Spitzer Fülöp bányagyakornokot a pénzügyminiszter Nagybányára kinevezte. Mai Számunkhoz »Utazásunk Egyptomban* czimü füzetes mellékletünk 9—16 lapját csatoltuk. A nagybányai gazdasági egyesület 1905. évi rnárcz. hó 26 án délelőtt 10 és fél órakor a városháza tancs- termében rendes évi közgyűlést tart, melyre a tagokat meghívja Szabó Adolf, elnök. Tárgy: az 1905. évi költségelőirányzat megállapítása. Az erdészeti kincstárnak egy derék, rokonszenves tisztviselője hunyt el a héten, hosszas betegeskedés után, évek óta gyengének tartották egészség dolgában és sokszor féltették családja és tiszttársai, valóban csakis az ö rendes életének köszönhette, hogy mégis 57 évet élt. Tehetséges ember volt, kötelességtudó és karakteres. A társadalmi életben is részt vett, de családjában — Pista ijedten lekapta a süvegét s ott körül mindnyájan. — Hiszen ez nem komédia, hanem temetés! — szólt valaki meghatottam Másodiknak egy simára borotvált arczu öreg ember következett. Ez roppantul félt, el is ájult, mikor a fölhágóra föltámogatták a pribékek. Amint a kötelet meghúzták, oly iszonyú halálos vívódás vonaglott csupasz arczán, úgy hánykolódott egész teste, hogy én nem bírtam nézni, elfödtem szemeimet a kalapommal. A mint a látvány nem kötött le többé, egyszerre elkezdett bántani a lelki furdalás, hogy minek is jöttünk mi ide, miért nem mentünk iskolába ? majd adnak nekünk a fötisztelendö páterek akasztást! Megrántottam a Pista kabátját. — Gyerünk! Még históriára oda érünk, Majd lesz nekünk ! — suttogtam félelem-lázban. Pista hátra fordult, de látta, hogy én se tudok mozdulni az összeszorult sok embertől, tehát a helyén maradt. Ekkor vezették a harmadik vértanút a baloldalt még üres akasztófa alá. Szép, magas, fekete ba- juszu, harmincz éves férfi volt. Mikor felállott a pódiumra s komolyan, bátran körültekintett, Pista kémlödve dugta £elő a fejét a katona panganétja mellett. — Istenem, hisz ez az — édes apám! — nyö- szörgött ekkor fájdalmas, bátortalan hangon. A katona, aki az imént el akarta kergetni, megint lenézett rá. Láttam, hogy köny szökött szemébe. Aztán szelíden simogatta érdes kezével a Pista gesz- tenyeszinü haját. Nagyon megeshetett a szive szegény gyereken. Ez a fiatal vértanú is nehezen halt meg, de nem i lett olyan ijesztő az arcza, mint az előbbinek. Szinte Meszlényi Gyula Penty Albert. kereste igazi boldogságát. Egyik leányának nemsokára meg lett volna az esküvője, úgyszólván csak nehány nap választotta el tőle, de a kegyetlen végzet meg nem engedte azt az örömöt, hogy gyermekét elhelyezve lássa. Meghalt e hó 20-án s 22-én volt a temetése az egész város részvéte mellett. A család a szomorú esetről a következő gyászapot adta ki: Alantirottak úgy a magunk, valamint a nagyszámú rokonság nevében is, szivünk legmélyebb fájdalmával tudatjuk, hogy a forrón szeretett férj, gyöngéd, jó édes apa, kedves testvér és sógor Penty Albert m, kir. főerdész és városi képviselőtestületi tag, folyó hó 20-án, d. e. 9 1/2 órakor, életének 57-ik, boldog házasságának 25-ik évében váratlanul elhunyt. A megboldogult földi maradványa folyó hó 22-én d. u. 4 órakor fog a róm. kath. vallás szerint Kigyó-utcza 20-ik számú lakásából az ev. ref. temetőben levő családi sírhelyre örök nyugalomra tétetni. Lelki nyugalmáért az engesztelő szent miseáldozatot folyó hó 23-án délelőtt 9 órakor fogjuk az Egek Urának bemutattatni. Nagybánya, 1905 márcz, hó 20-án. Áldás és béke hamvaira! özv. Penty Al- bertné szül, Kerekes Ilona özvegye. Albert, Giziké, Piroska, gyermekei. Penty Anna, Penty János, testvérei. Szunyoghy Sándorné, Hetey Ábrahámné, özv. Fü- ley Gusztáváé, Kerekes János és Ferencz mint sógornői és sógorai. Ezenkívül a kir. föerdöhivatal is adott ki hivatalos gyászlapot. Penty Felső-Visón született 1848-ban, a selmeczi akadémián végezte az erdészeti szakot. 12 évig Tőkésen működött, mint erdész, 11 év óta Nagybányán, mint fizető föerdész a föerdő hivatalnál. A kaszinónak pénztárnoka volt. A boldogultat nagy sokaság kisérte ki a református temetőbe, hova nem rég elhunyt leánya mellé helyezték örök nyugalomra. Mellékeltük mai számunkhoz Hoffmann Árpád helybeli jónevü kereskedő külön értesítését s a szolid czéget úgy a helybeli, mint a vidéki közönség pártfogásába ajánljuk. Nyilatkozat. A »Szamosának márczius 23-iki számában a »Törvénykezés« rovatában ‘Hibás nagybányai ág. ev. anyakönyvi kivonatok« czim alatt Lutz Lajos szebeni polgárnak több milliós peréről olvasunk hosszabb tudósítást. A czim ellen kifogást emelek s azt egyszerűen visszautasítom, mert Lutz Lajos ügyében többszöri tüzetes nyomozás daczára sajnálatomra egyáltalában semmi, de semmi adatot nem találtam anyakönyveinkben s igy a hivatal sem hibás, sem hibátlan kivonatot ki nem adhatott és ki sem adott ebben az ügyben. Felkérem a »Szamos« tek. Szerkesztőségét, hogy ezen nyilatkozatomat átvenni szíveskedjék. Nagybányán, 1905. márcz 24-én. Révész János, ág. h, ev. lelkész. Alsófernezelyen a róm. kath. templom építési munkálatait Naszódy Mihály, Galló Antal és Kaza- mér János kőmives, asztalos és ács Vállalkozók teljesen befejezték még a múlt évben. Most a szerződés értelmében az egyévi felelőség lejárt s igy e hó 13-án Lacheta János tanácsos, Veisz György m. kir. főmérnök, Bertalan Miklós m. kir. főmérnök és több tagból álló b izottság az épületet, mely kifogástalanul rendben van, átvette s kimondta, hogy a szerződés értelmében lekötött bánatpénzük kiutalandó. A bizottság az épület tüzetes megtekintése után a vállalkozóknak megelégedését fejezte ki. Hir szerint az uj templom felszentelése májusban lesz. Vérszegény és gyenge szervezetű egyének vegyék tudomásul, hogy bármely más vaskészitménynyel nem fogják elérni azt az eredményt, melyet a Kriegner- féle Tokaji china vasbor, nyújt. — Bárki is befogja látni, hogy a valódi jóminőségü tokaji bor már maga is erősitöleg hat a szervezetre, már most méltóztassa- nak tekintetbe venni, hogy ezen elsőrendű öt puttónem is hittem kerekre nyílt fekete szemeiről, mikor nem vonaglott, hogy meghalt. Mig szemeimet a három bitófán jártattam, a népjegy- szerre ritkulni kezdett körültünk ; tolakodtak ki az utakra. Újra eszembe jutott az elmulasztott két óra, féltem nagyon, s újra megrántottam a Pista kabátját. — Jaj, gyere már, most még a históriáról is elkésünk, Pista szintén felrettent, hogy mi lesz most mivelünk s jött. Siettünk a legrövidebb utón iskolába. — Pista, igazán édes apád volt az a harmadik ? — kérdeztem útközben. — Nem tudom — felelt — de éppen olyan volt, ö. Te! — fűzte hozzá titkolózó hangon, de mégis szepegve — aztán ö is meghalt, mint a többiek ? Elcsodálkoztam ezen a kérdésen. Csakugyan, hátha nem halt meg ? Az öreg emberek szoktak igazán meghalni, nem az ilyen fiatalok. — Majd megkérdezzük a fötisztelendö pátertől, — válaszoltam, — ö bizonyosan tudja. Eközben elértünk a városház-térre. A torony-óra már féltizenegyet mutatott. Jaj nekünk, — gondoltam, — erről az óráról is elkéstünk. Félve suhantunk fel a lépcsőn az emeletre. A tanterem ajtajánál megálltunk hallgatózni. Csönd volt. — Talán nincs is óra ! Nyiss be! — szólt Pista reménykedve. Benyitottunk. Ott volt az egész osztály. A páter a kathedráról szigorú szemekkel nézett le ránk. — Hol jártatok ? — Akasztást nézni! — Rebegtem én siránkozva. — Magukkal vittek a népek az utczán. — Igen ? hát aztán mit láttatok ? — szólt gúnyosan. Pista szepegve felelt: — Mindent. A páter meghökkenve nézett rá. Világosság lett a fejében egyszerre. Ö már talán napokkal előbb tud-
