Nagybánya és Vidéke, 1905 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1905-01-29 / 5. szám

(2) 1905. Január 29.

NAGYBANYA ÉS VIDÉKE

5. szám.

magyarba öltözött őrei s a szintén díszbe öltözött városi hajdúk vették át.

A menetet s általában a külső díszt Mladeiovszky rendezte csínnal, odaadó buzgalommal és a kegyelethez illő komoly tapintattal. A boldogultat a r. kath. temetőbe helyezték örök nyugalomra övéi mellé.

A gyászoló családot a város közönségén kívül a vidékről és az egész országból elhalmozták a részvét jeleivel. Láng Lajos volt miniszter rendkívül meleghangú részvétlevelet intézett az özvegyhez, melyben azt írja: »A ragaszkodás és vonzalom, mely közöttünk évek óta fennáll, kell hogy ezentúl még bensőbb legyen, mert a közös veszteség az, mely az emberi sziveket egymáshoz közelebb hozza.« Gróf Teleld Géza volt miniszter, akit régi barátság fűzött az elhunythoz, későn értesülve a gyászeset felől, az elhunyt fiához, dr Schönherr Gyulához intézett táviratban mély sajnálatát fejezte ki a felett, hogy nem jöhetett a temetésre. Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter, Nagy László alispán, Nagybányai gróf Teleld Sándor, a nagysomkuti gróf Telekiek szintén dr Schönherr Gyulához intézett táviratokban adtak részvétüknnk kifejezést.

Részvétleveleket és táviratokat küldtek még: id. Ábrányi Kornélné, gróf Berchtold Arthur, Bérezik. Árpád, Csaba Adorján, Damokos Andor alispán Székelyudvarhelyről, Domahidy Viktor, Fejérpataky László "egyetemi tanár, Ferenczy Ferenc?, Ferenczi Zoltán a budapesti egyetemi könyvtár igazgatója, Földes Béla egyetemi tanár, dr Gellert Ferencz, Hampelné Pulszky Polyxena, llosvay Endre mátészalkai főszolgabíró, Károlyi Árpád, a bécsi udvari levéltár aligazgatója, Kende Zsigmond cs. és kir. kamarás, dr Kosztka Emil, Kosztka Árpád, Szalay Imre min. tanácsos, a Nemzeti Muzeum igazgatója, Szatmári Béla min. tanácsos és neje, Szmrecsányi Miklós min. tanácsos, Vértesy Arnold és még igen sokan.

Temetés után is érkezett koszorú Kovács Gézától és nejétől Marosujvárról, akik a gyászhir felől a temetés napján értesülve, táviratilag kértek nevükben koszorút helyezni a sírra ezzel a felírással: Non veder e non sentir m’e gran Ventura (nem látni és nem érezni nagy boldogság énnekem.)

Egész héten át jöttek a részvét-nyilatkozatok a fővárosból, az ország különböző részeiből, sőt külföldről is. Így az utóbbi napokban részint sürgönyön, részint levélben fejezték ki részvétüket: Fraknói Vilmos Rómából, Thaly Kálmán, dr. Bársony János egyetemi tanár, Domahidy Viktorné szül. gr. Teleki Blanka, dr. Zelenka Lajos Miskolczról, Szily Kálmán, az akadémia főtitkára, özv. gróf Teleki Sándorné Budapestről, Czóbel Minka, gróf Teleki László Kol- czérról, György Aladár, Arany Lászlóné, Farkas J. felsőbányái polgármester, gróf Teleki László'Gyula Hosszufaluról, Kossuth Ferencz főrendiházi tag, Graenczenstein Béla titkos tan., államtitkár, Hegedűs Sándor volt miniszter.

Részvétünknek adunk kifejezést mi is, e lapok szerkesztősége, Nagybánya város legidősebb tisztviselőinek elhunyta fölött.

Az Ég adjon neki csendes nyugodalmat s a gyászoló családnak vigasztalást.

A városi költségvetésről.

A városi törzsvagyon és a községi adó nélküli közjövedelmek a városi közkiadásokat fedezték, igy tulajdonkép a költségelőirányzat tárgyalása arra terjedt ki, hogy mit fedezzünk és mit fejleszszünk, azaz miként és mire adassák ki a létező jövedelem. Viták lehettek a felett, hogy ezt vagy azt csináltassuk meg, hogy ezt, vagy amazt tehetjük-e vagy nem ?

Fájdalom, változtak a viszonyok, nem gazdái kodtunk jól, mig volt miből, elfecséreltük a lapos- erdő nagy vételárait s ime elérkezett az idő, midőn nem afelett kell döntenünk : mire, hanem miből fedezzük a közkiadásokat.

Dobsinát követhettük volna helyes eljárással, hol a régi belváros házai, miként Pilsenben, a sörgyártól rendes osztalékot élveznek a közjövedelemből, nemhogy közterhük lenne.

Tisztelettel áll előttem Bercsey Lajos boldog emléke, ki állandóan számadásaival jött közgyűléseinkre s a takarékosságért heves vitákkal szállt a közvagyon védelmére anélkül, hogy sokszor súlyos támadásait valakinek is eszébe jutott volna személyi elbírálás alá vonni.

Az ő elhunyta óta könnyedén rövid félórák alatt átfutottunk a városi egyévi előirányzaton, nem vitatkoztunk az átalános irányelveken, nem vettünk időt egy általános áttekintés s helyes arány megállapítása, hanem legfeljebb ahhoz egyes tételekre, azaz nem tárgyaltattak alapos körültekintéssel, hanem inkább csak számszerűleg s igy önhibánk, hogy oda jutottunk, ahol vagyunk a községi terhek súlya előtt.

Ha valahol, úgy nálunk is fontos ezen kérdés, mert itt két fő momentum veendő figyelembe és pedig 1-ször az, hogy a városi költség szükséglet ha községi adóból fedezendő, tekintve, hogy nálunk a községi adóalap felette kicsi, mert az összes, a községi adó alá nem vonható városi és állami adók kivételével kereseti és bánya adónk összesen 80.000 koronát alig tesz ki s igy ha a városi szükségletet községi adóból kell fedezni oly óriási százalék áll azonnal elő, hogy romlásunkat könnyen előidézheti.

2. A kiadások megállapításánál két körülmény veendő figyelembe, ugyanis: hála a mindenhatónak városunk nem csak itteni birtokos és itt magán keresettel foglalkozókat foglal magába, de magába foglal oly köztiszteletet érdemlő egyéneket, kik tudományos szakszerű képzettségüknél fogva, mint az itteni állami müvek vezetői és kezelői vannak itt; kik, hogy hozzánk sorakoznak úgy erkölcsi, mint szellemi tekintetben, szerencse, de közadózás tekintetében mégis különleges helyzetet teremtenek és pedig azért, mert mint az egyszerűség körén felül emelkedett, világlátott egyének méltán igényelhetnek nagyobb fejlettségnek megfelelő közkiadással járó investitiokat, holott azokra szükséges költségekhez egyénileg semmivel s csakis netáni itteni birtokaik után aránylag járulnak, mert hiszen az ő s legtöbbször az ő ténykedésüknek méltán amúgy sem megfelelő keresetük a községi adótól fel van mentve s igy bár azok eredményét élvezik és azok meghatározásában részt vesznek, a teher alól saját keresetükre mentesek s igy a községi adó csak a többi lakosságra hárul.

Ha a közélet viszonyait, mulatságait, építkezéseinket s mindazt, mi a vagyoni viszonyokat igazolja megfigyeljük, úgy lehetetlen meg nem győződnünk, hogy a kereset itt nehéz, lakosságunk küzd s erős munkát kell végeznie a megélhetésért s igy ne mél- tóztassanak rossz néven venni, ha elérkezettnek tartom az időt, midőn többé nem lehet a költségvetésen átfutni s csak a számokat tekinteni, ezentúl nekünk a költségvetés szellemével a fejlődés csiráinak

előállításával is kell foglalkoznunk, azaz a költség- vetésnél egy általános és azt követőleg egy részletes vitát kell engednünk; nem harezot óhajtok én, nem olyat, hol bárki sértve érezze magát, hanem oly nemes szókimondó eszmecserét, hol az eszme élesittetik s abból uj eszme s ebből hasznos tény következik.

Bevallom, magán elfoglaltságom nem engedé, hogy a városi vagyonviszonyokkal behatóan foglalkozzam, de most a községi adótól vallj félelem kötelességemmé tette a leltár és költségvetés adataival behatóbban foglalkozni, de midőn a számhalmazokat láttam, úgy éreztem magam, mint a milleniumi kedive féle tükörkertben, hol bár nem sokan voltunk, a tükrök visszaverése óriási tömeget mutatott, igy vagyok a leltár és költségvetéssel is, melyet ugyanazon távcsővel aránylag, hol nagyobb, hol kisebbnek észlelek aszerint, amint rendesen vagy visszásán tartom a távcsövet, avagy homorú vagy dombom tükörből tekintem.

A költekezés mérve a szükség s fedezete első sorban a közvagyon kell hogy legyen. Megnyugvással láttam az előirányzat utolsó lapján a yárosi vagyon mérlegét, hol öt milliót túlhaladó vagyonnal szemben egy millió terhet, tehát ötszörös fedezetet találva, azt hittem, van bőven jövedelmi alap; de fájdalom, • alighanem csalódtam, mert ha a leltár egyes tételeit tekintjük, ott nem a forgalmi, nem a jövedelem utáni tőke avagy az adószerinti, azaz reális érték van felvéve, hanem homorú tükörből van az kivéve a kerü, befektetési vagy precium affec- tionis értékeléssel s igy én a leltárt a tényleges viszonyoknak meg nem felelőnek tartom s óhajtom az uj leltározás elrendelését, miért is az erre vonatkozó kérelmet beadtam s kértem azt elrendelni, mert legyen leltárunk a forgalmi és jövedelmi viszonyoknak megfelelő, ne tartsanak sem mások s ne tartsuk magunk se városunkat vagyonosnak, ha azok nem vagyunk, igy azonnal könnyebb lesz az igények korlátozása; mutassa ki a leltár a valót, ez a helyes, mert a helyzet túlbecsülése jóra nem vezet.

Nincs kifogásom a forgalmi érték mellett a precium affectionisnak külön megjelölésére, de a számadás alapja a forgalmi vagy jövedelmezőség utáni reális érték lehet.

A költségvetést, miután amúgy is benvagyunk a törvényen kívüli állapotban, a részletes tárgyalást helyesebbnek tartottam volna a leltár felvételéig elhagyni s a leltározás után ezen költségvetést úgy dolgozni át, hogy miként;

1. az erdészet külön főtétel alatt van megírva,

2 a takarékpénztári üzletnek egy állandó főtételt. s hogy jövőre biztos alapon álljon az előirányzat s annál ne a jelen, hanem a már ösmert múlt év jövedelme vétessék alapul s hogy ez eszközölhető legyen, a takarékpénztári üzlet év záruljon júliusban vagy obtóber 1-én, hogy igy előirányzatunk tiszta legyen. Továbbá külön összfoglalatban adassék elé:

3. bérföldek,

4. a városi legelő,

5 bérházak jövedelme,

6. közhasználatra való épületek,

7. tanügyi kiadások és bevételek,

8. kórházakra tett kiadások és bevételek,

9. tűzoltói kiadások,

10. iparszerü vállalatok, fürdő, vágóhíd,

11. nyugdij-alap,

12 közigazgatásszerü eljárások,

lamelyik jó gyermekük, akit a szerény, krajezáros üzlet jövedelméből taníttattak ki orvosnak vagy ügyvédnek. küldte őket ide, ilyen messze földre: hadd erősödjenek, hadd melegedjenek föl még egyszer és legyen majd mivel dicsekedniük otthon, a kis hegyoldali városban, hogy: bizony ők, a szegény öreg zsidók ott jártak, ahol csak a nagy urak meg a fejedelmek járnak. Láttak tavaszt tél kellős közepén, melegedtek is benne és meggyógyultak tőle.

A sétálgató dámák, feketevázzá soványodott beteg katonatisztek boszus arczczai kerülik el ezt a két szegény, ártatlan öreget. Ok nem a beteget látják bennük, hanem a kopott zsidókat, »a kiknek a fajtájától már sehol Sem lehet megmaradni, mindenüvé odatolakodik.« Kati bácsi ilyenkor félénken, megzavarodva tolja odább felesége kocsiját, ki, ki, egészen a partra, hol legmelegebben süt a nap, legszebb kilátás nyílik a tengerre és az átelleni sziget dombos halmára, az ottani lombtalan gesztenyeligetre, mely csöndesen, üresen áldogál, belepve ott a fél szigetpartot.

, Hozzájuk mentem egy párszor és elbeszélgettünk az otthoni vidékekről, az otthoni emberekről, a kiknek nagy részét már én csak nevéről ismertem. Együtt néztük a tenger napfényes, sziporkázva rengő tükörét; ezt a sajátságos, sokszínű vizet, mely a part mentén hosszú, sárgás szalaggal van beszegezve. Addig, a meddig a sárgás homokfenék el nem merül a mélyebb vizek alá, sárgás a felület, azontúl zöld, a messzeségben már kéken olvad össze a levegő- éggel.

Olyan szépen el lehet ezt nézni, hosszan, óraszámra és végigmerengeni eközben mindazon, a mi már elmúlt tőlünk, öröm és fájdalom; szerelem, keserűség és szégyen; küzdelem és élet. Mintha a túlvilág kikötőjében állana az ember. Az élet messze van innen, túl a vizeken, a szigeten, túl a kék, csipkés hegysoron, túl a jelenen, valahol messze múltban. Mindaz, a mi volt, azoké már, a kik ott maradtak az elhagytuk csatatéren, miénk csak a pihenés belőle és az emlékezet.

A piánót és szünetet nem ismerő katonazene nem zavar minket. Az alattunk elvonuló egy egy vitorlás bárka sem köti le figyelmünket. Arra való csupán, hogy képzeletben haza vitorlázzunk rajta, a Kárpátok tövébe.

Valamikor, régen, ez a reszketős fejű, sovány öreg asszony kardos menyecske volt. Ö viselte a férj süvegét, az meg az ö nevét. Szépségével, eszével, eré- lyével úgy elhomályosította az a magas, barna menyecske tömzsi, törpe férjét, hogy a szegény Áront lassankint az egész kisvárosi közvélemény csak »Kati- bácsu-nak titulázta. »Adjon Isten« helyett, mindenki »Kati-bácsi«-val nyitott be a boltjába. Kati-bácsi, adjon egy pakli gyufát, vegye meg ezt a kosár csontot. Nem árul ostort, Kati bácsi ? A kukoricza-darája keserű, minek őrlet egyszerre annyi sokat, Kati bácsi! Akár kérés, akár panasz, akár adás-vétel fordult elő, Áron szomszéd mindig, mindenkinek »Kati-bácsi« volt. Eleinte haragudott élte, a gyermekeket ki is kergette miatta a boltjából, a lányokat, a menyecskéket ölelgetve kérte, ne csúfolják igy ki: de bizony ez mind nem használt semmit. Később aztán már úgy megszokta, hogy ha valaki »Áron gazdá«-nak szólította, tisztában volt azzal, hogy az meg akarja csalni, vagy hitelbe akar valamit venni. Az évek folyása beléed- zette Aron gazdába ezt a nevet, mint az üvegedényekre szokták homályos írással az emlékszavakat befüstölni : le sem kopik róla soha, azzal az Írással törik el a pohár, az ember.

Kati néni erélye azonban nem a nagy erkölcsi erőtől származott. Csalfa, kaczér menyecske volt nagyon ; minél többet elnézett neki Áron, annál több uj okot adott rá. Két szép kis fia sem tudta lebilincselni a családi élethez. Két Ízben is ott hagyta otthoni tűzhelyét, két gyermekét férje nyakán s ö megszökött, egyszer egy korhely mészároslegénynyel, majd a városvégi majoros sáfárjával.

Ezzel a sáfárral több évig élt együtt. Áron gazda keseregve árult boltjában, maga főzött, maga tisztogatott, a gyerekeket maga fektette le esténkint, maga mosdatta meg reggel s küldte iskolába. Kati néni piaczi kofa lett, gyümölcsöt, zöldséget árult s mikor reggel arra ment a két kis fia, megtömte a zsebüket szilvával, körtével, friss pogácsával. Délben, mikor hazafelé tartottak, adott nekik zöldséget, petrezselymet, kalarábét, krumplit a zsebkendőjükbe: vigyétek haza apátoknak, főzzön nektek ebédet.

Kati bácsi nem ütközött meg az ajándékokon. Hiszen az övéi is a gyermekek, tartsa őket ö is. Nem volt ő benne a férfias büszkeségből semmi. Nem gyűlölte megtévedt asszonyát, a ki a város nevetségére ott hagyta öt egy fiatalabb emberért. Nem volt benne bosszúvágy, csak szeretet és bánat, türelem és megbocsátás.

Úgy élt hat évig egyedül, mint egy elvadult, megszomorodott törpe. Kis boltja odvából csak a vásárokra mozdult ki. Remete életet folytatott, boltjának, gyermekeinek és egyhangú imáinak élt. Még cselédet se fogadott.

Kati néni egyszer fordult meg nála ez idő alatt. Meghallotta a kisebbik fiútól, hogy bátyja betegen fekszik, torka össze-vissza dagadt, talán estére meg is hal. Az asszony sikoltozva hányta puttonba eladóra kivitt zöldségeit s félvállra vetve puttonját, futott végig a piaczon, be az ura boltjába. Ez majd hanyatt esett, mikor ezt a villogó szemű, kétségbeesett fúriát meglátta, azt hitte, azért jön, hogy öt megverje.

De az asszony rá sem ügyelt, ledobta a puttont egy sarokba és sírva futott be a sötét benyílóba, hol szennyes, földult ágyon a kis Áron feküdt. Feje fölött egy szál faggyugyertya pislogott. A kis fiú keservesen nyöszörgött anyja láttára, szemei lázban égtek, torka, tokája fülig össze volt dagadva, nyelvét kinyomta összecserepesedett ajkai közül a veszedelmes daganat.