Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1903-04-12 / 15. szám
(2) 1903 április 12. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 15. szám. elő a nemzet érzelmeit s a nép sokszor dörögte rá helybenhagyó válaszát. Égly Mhály felolvasta a határozati javaslatot, melynek szövege következő: »Nagybánya sz. kir. rendezett tanácsú város választó polgársága pártkülönbség nélkül állást foglal, az országgyűlésen napirenden levő katonai javaslatok elfogadása ellen tiltakozik s megbízza elnököt, jegyzőt és a hitelesítőket, hogy ezen tiltakozást az országgyűlés elnökéhez a népgyülés nevében terjesszék fel.« A határozati javaslat elfogadásához Kupát Mihály szólott szépen átgondolt, tartalmas beszédben, melyet szintén lelkesen éljeneztek. Ezután az elnök fenti javaslat értelmében kimondta a határozatot, melyet egyhangúlag elfogadtak, s a lobogók alatt az óriási néphullámzás zeneszóval elvonult a Lendvay térre, honnan nyugodt hangulatban szétoszlott. Valóban az egész gyűlés méltó volt egy müveit város érett közönségéhez. Semmi legkisebb kellemetlenkedés, összetűzés, túlzás stb. nem zavarta meg a teljesen ünnepies hangulatot. A feliratot az öttagú bizottság fogja illetékes helyére juttatni, hogy miként, az teljesen reá van bízva, annyit tudunk, hogy ma még az irat itt van Bányán s csak a jövő héten nyújtják át Apponyi Albert házelnöknek. Nagyhét a királyi udvarnál. Fölötte megható, mily nagy kegyelettel vesz részt a királyi udvar a nagyheti szertartásokon. A nagyhétnek fenséges szertartásait emeli az udvarnak részvétele. A ki csak egyszer láthatja, sohasem feledi el annak emlékét. Három éven át voltam szerencsés, mint segédkező pap résztvenni a királyi kápolnában a nagyheti szertartásokon. Személyes tapasztalatok után közlöm a következőket. Nagycsütörtökön mise után, melyen már jelen volt az udvar, a papság a szertartások termébe vonul. Ez a legnagyobb terem az egész királyi palotában. Midőn a papság odaér már zsúfolva van közönséggel, mely szerencsés volt jegyet kapni a kabinetirodától, hogy a lábmosás szertartását megnézhesse. Egyik másik katonatiszt morog, amint a papság eléjük áll az első sorba »Wir sehen ja nicht.« Emelvényen áll egy asztal fehér abrosszal terítve s rózsalevelekkel behintve, sorban ülnek ott az aggastyánok, kik ma a nap hősei; mögöttük állanak boldog rokonaik. Fent az erkélyen fekete ruhában Valéria főherczegnő gyermekeivel, Erzsébet főherczegnő s a királyi család más nőtagjai. Minden szem egy ajtó felé néz, melyen őfelsége lép be a főherczegektől kisérve. Az egyik pap elkezdi énekelni az evangéliumot. Azon szavaknál »és kezdé mosni tanítványainak lábait« féltérdre ereszkedik a király, vizet önt az első aggastyán lábára s megtörli azt. Térdencsuszva halad tovább s ugyanazt teszi a többivel. Egy pap s egy világi vannak mellette, kik a tálat tartják. A szegény aggastyánok s rokonaik sírnak a meghatottságtól. Mindeniknek egy kis zacskót is akaszt nyakába a király, melyben 30 ezüst pénz van. A lábmosás végeztével óriási tálczákon fenséges ételeket hoznak be. Különféle halak, tészták, gyümölcsök stb. mind bojtos, mert nagycsütörtök van. Az első tálczáról a király, a többiekről a főherczegek veszik le az ételeket s teszik a rózsalevelekkel hintett asztalra az aggastyánok elé. Az ételeket hozó egyen- ruhás szolgák kimennek s udvari hivatalnokok és tekéz, mint mikor a göröncsös fekete földön hófehér macskafiu mászik. — Mondja hát gyorsan Anikó néni, mikor leszek boldog? Egész testében reszketve, szemében lobogó lánggal nézett az öreg asszonyra. A szép gyümölcsös kertben álltak. Egynéhány madárka, meg tarka pillangó repkedett ide-oda; más tanúja nem volt a jövendölésnek. Az öreg Dió Gábor tegnap óta a városban volt két pár ökörrel, csak estére várja haza. Azt ígérte a feleségének, hogy az ökrök árából olyan szép vásárfiát hoz, amilyen senkinek sem lesz a faluban. Nem mondta meg hogy mit, hadd legyen kiváncsi a a menyecske s hadd várja ölet haza édes szívvel, puha kebellel. Ej, de most mit bánja ő a vásárfiát. Nem kell neki sem arany, sem ezüst, sem selyem, sem bársony. Egyébre vágyik az ő vergődő szive. Egy jó szót vár most Anikó nénitől, azt akarja megtudni, mikor lesz ő boldog? Az öreg asszony sokáig nézte a szép formás kezet, szorongatta, simogatta, bűvös vonalakat húzott aszott ujjával végig rajta, s magában mormogott valami csodatevő szavakat. Egyszer aztán belenézett a szép asszony villogó szemébe s kurtán csak annyit mondott: — Akkor leszel boldog, mikor a szilvafán dió terem. így mondja ezt a kakuk, meg a szent Habakuk. Azzal sarkon fordult s ott hagyta a menyecskét. — Sietek lelkem, majd máskor többet mondok. Dió Gáborné csalódva nézett a javasasszony után. — Akkor leszek boldog, mikor a szilvafán dió terem. Bolondság! Soh’se lesz az, mig a világ világ lesz! Épen egy szilvafa alatt állott, önkéntelenül nézett föl arra. Tele volt már apró zöld szilvával némelyiket megfúrta a hernyó, kezdett sárgulni s olyan furcsa alakot öltött, mint egy kis ugorka. Igazán bolondság volt, amit csinált s mégis — mintha valami reziánumi apródok jönnek be üres tálczákkal, Az ételeket őfelsége és a főherczegek az asztalról leszedik s az üres tálczákra rakják s a hivatalnokok kiviszik. Ismét jönnek tele tálczákkal a szolgák, a király s a főherczegek az asztalra teszik az ételeket s azután ismét a hivatalnokok üres tálczákkal jönnek s kiviszik. E jelenet vagy négyezer ismétlődik. Az öregek egy falatot sem ettek s mégis királyi vendégségben részesültek, mert az ételeket kint nagy ládákba teszik a ládákat udvari fogatokra, melybe az aggastyánok is beülnek s szépen hazakocsiznak, otthon aztán egy hónapig is megélnek a sok ételnemüböl. Még meghatóbb a nagypénteki szertartás. Miután a pap leleplezte az elfödött feszületet s a földre egy vánkosra tette, háromszor térdet hajtott előtte s megcsókolta, a többi papok is megcsókolták, jön az ősz- beborult agg felséges király, leborul a kereszt előtt s megcsókolja az Üdvözítőnek átszűrt kezeit és lábait. Oly nagyszerű, oly fönséges látvány ez, hogy könny gyülemlik az ember szemébe s jóleső érzés járja át szivét, hogy a sokszor meggyalázott keresztet annyira tisztelik. A király után egyenkint jönnek a főhercze gek az udvari méltóságok s térdenállva csókolják a feszületet. Ezután folytatódik a szertartás. A király a szentélyben térdel közvetlen a sekrestye ajtaja mellett, a főherczegek a kápolna hajójában vannak. Közeledik a pillanat midőn a pap az ostyát felmutatja. Hány katholikus ismeri a szokásos szent misének részeit? A nagypénteki előremegszentelt misének pedig senki. De ime Őfelsége ismeri s tudja, mert mielőtt még a ministrans kelepelne, hogy Urfelmutatás közeledik, int a sekrestye ajtajában álló testőrnek, hogy térdeljen le. Méltán elcsodálkoztunk, kik ezt észrevettük. Mise végén hosszú körmenet indul a királyi palota folyosóin keresztül a másik kápolnába, hol már kész az egyszerűségében fenséges sir. Nincs azon se virág se gyertya s mégis gyönyörű. Az oltáron díszes csukott koporsó áll, felette óriási bibormenyezet, az oltár mögül, mintha a sir mélyéből jönne, vörös fény tőr elő s bearanyozza a koporsót s a menyezetet. Az oltár előtt két óriási tartón szabadon lobogó láng ég, körülette délszaki növények. A mint a menet megérkezett s az egyik a sir felé helyezte a szentséget gyönyörű ének hangzik fel. Gyermekből és férfiakból álló udvari énekkar énekli az »Ecce quomodo moritur instus«-t. »Mint hal meg az igaz és senki sem fájlalja * Ezzel véget ér a hosszú szertartás, melyen állva vett részt a király. A szertartás végeztével a nagy közönség is megtekintheti a sirt, de a kápolnába nem mehet csak az ajtóból nézhet be egy pillanatra. Oly sokan állnak a folyosón, hogy legalább egy óráig tart, mig valaki a kápolna elé jut. A testőrök ugyancsak vigyáznak, hogy senki meg ne álljon, hanem azonnal tovább menve a közeli lépcsőn távozzék. A kápolnában állandóan térdel egy pap s vagy nyolcz katonatiszt. A papok óránként a katonák fél óránként váltják fel egymást. Midőn reám került a sor, hogy 5—6 ott legyek már 4 és fél órakor felállottam a tömeg mögött, de mindjárt láttam, hogy egy óra is kevés lesz mig a kápolna elé jutok. Kérdeztem tehát az egyik testőrt, hogy nincs-e egy más folyosó, hol a kápolnába mehetnék. — Sajnálom nincs, csak tessék türelemmel lenni. — De nekem okvetlenül ott kell lennem öt órakor, én augustineumi pap vagyok mondám s kinyitottam kabátomat, hogy lássa kék övemet. »Jaj az egészen más, tessék csak jönni.« S girbe- görbe utakon elvezetett a sekrestyébe. Ezt az utat azért nem ismertem, mert azon sohasem jártunk, hanem ösztönözte volna — nézegette a sok száz meg száz kis éretlen szilvát, vájjon nincs-e közte vagy egy dió ? Nem hasonlit-e legalább egy a dióhoz. Bolondság! Az egyik ágról egy pók ereszkedett alá, gyorsan fonogatva egy hosszú szálat s éppen a keze fejére szállt. Megijedt. De aztán eszébe jutott, hogy a pók szerencsét hoz, otthagyta kezén. Szerencsét neki? Hát lehet ő még szerencsés, boldog ebben az életben? Terem-e dió a szilvafán? Sürü könny csordult ki szeméből s ráhullott a kezén pihenő pókocs- kára. De annak úgy látszik nem ízlett a sósviz, mert hirtelen kapaszkodni kezdett a fonalon s visszasietett a szilvafa sűrű lombjai közé. Bánatosan nézett utána. Észre sem vette, mikor hátulról valaki szenvedélyesen átkapta derekát s meztelen hófehér nyakára egy forró csókot czuppantott. Úgy megrémült, hogy szinte lerogyott lábáról. De az a valaki karjaiba szorította a remegő asszonyt s mámorosán suttogta fülébe : — Haza jöttem ! alig vártam, hogy lássalak ! Oh Magda, Magda miért nem vártál reám ? Csak akkor ismerte föl Faragó Sándort. Hej Faragó Sándor kiszámítottad még az óráját is a hazajövetelednek! Soha jobbkor. Itt kínálkozik neked az egész paradicsom minden gyönyörűségével. Más embernek alig jut egy csöpp a boldogságból s neked egész pohárral kínálják. Nem is hiszem, hogy nem burokban születtél. A szép asszony rajongó vonzalommal ölelte át a daliás legényt, elfeledett becsületet, hitvesi hűséget, mindent, mindent .... A szerencse-pók felhasználta a méla csöndet, ismét gombolyítani kezdte lefelé a hosszú szálat s csöndes himbálózással ereszkedett alá a szilvafáról; aztán elkezdett egy vékony selyemhálót fonni a boldog szea rendes széles folyosón, melyet most a közönség foglalt el, mentünk naponta misézni. A nagy csütörtöki és nagy pénteki szertartás megható; a nagy szombati pedig elragadó. A feltámadási szertartás szemkápráztató. A fényes ruhák, gyönyörű ének, bájos zene. virág és fényözönben úszó oltáron együtt és egyszerre hat a szemlélőre s mintegy túl világi hangulatba ringatja. Nincs szebb énék és zenekar se Ausztriábbn se Magyarországon, mint ez; nem hiába 80.000 koronába kerül évente. Sokkal szebb a jó gyermekhang (a jó nem a gyermekre, hanem a hangra vonatkozik,) mint a női hang. Azért az udvari kápolnában sohasem énekelnek nők. Oly szépen hangzott a gyerekek éneke s a zenekar hárfája, mintha angyalok énekeltek és hár- fáztak volna. A feltámadási körmenet szép idő esetén kijön a hires Schweizerhof-ba, de rossz időben a folyosókon halad abba a kápolnába, honnan nagy pénUken kiindult. A körmenet négy órakor van, de nem az határoz, hogy 4 órakor szép idő van-e, hanem, hogy 12 órakor milyen idő volt. Április szeszélyes, de a czopfrendszer következetes. Ha 12 órakor esett az eső, akkor lehet még oly szép idő, süthet még oly melegen 4 órakor a nap, a körmenet mégse jön az udvarra, mert a szertartásmester 12 órakor kiadta a rendeletet, hogy a folyosókon fog menni. Mint Űrnapján, úgy ekkor is a szentség mögött halad a király és a főherczegek. Az udvar női tagjai sohasem vesznek részt semmiféle szertartáson, ők csak az erkélyről nézik. Igen bájos volt Erzsébet főherczegnő ki feltámadáskor nem fekete, hanem rózsaszín ruhában, kipirult arczczal állt az erkélyen jóval a szertartás kezdete előtt. Megkapó képet nyújtanak a díszes ruhába öltözött apródok, kik fáklyát visznek. Szegények nem tarthatják a fáklyát féloldalt, hanem két kézbe fogva előre nyújtott karokkal arczuk előtt kell vinniök. Nem csoda, hogy az egyik a fáklya füsttől rosszullett s az oltárnál elájult. Sietve vitték ki, hogy a király észre ne vegye. A délutáni Istentiszteleten, Jeremiás siralmain, az udvar nem vesz hivatalosan részt; de egy két főher- czeget mindig olt lehet látni az erkélyen. Nemcsak a Jeremiás siralmait éneklik a kóruson, hanem a zsoltárokat is úgy, hogy a szertartás két órán át tart. Ilyenkor a kápolna nyitva áll a nagy közönségnek is, csak hogy kevesen férnek be, mert felette kicsiny, valamivel nagyobb, mint városunkban a minorita atyák temploma. Ha az udvar jelen van akkor még a kirendelt katona tisztek sem férnek be mind, hanem melléktermekben vannak a szertartás alatt. Azonban a nagyközönség is megnézheti a mint az udvar a templo mba vonul. Bárkit jegy nélkül beengednek ama termekbe, melyen az udvarnak át kell vonulnia a kápolnáig. A sűrűn egymás mellett álló testőrök háta megett helyet foglal a közönség. De legalább egy félórával előbb ott kell lenni. A ki később jön, nem bocsátják be még akkor se, ha volna még hely. Minden vasár és ünnepnap klasszikus szép misét ad elő az jének és zenekar Haydin, Mozart, Verdi, Händel, Bach, Gluck stb. művészektől. Ilyenkor bárki bemehet a királyi kápolnába, de korán kell menni mert 11 órakor már zsúfolva van s nem lehet bejutni. Legfeljebb protekczióval a sekrestyébe. Az udvari lakájok, kik egyúttal ministransok is, proteckcziója is elégséges, azt pedig szó nélkül bizonyos kézmozdulattal is meg lehet nyerni. Ki megfordul Bécsben, hibát követ el, ha legalább egyszer nem hallgatja meg a királyi kápolna hires ének és zenekarát. Csókás Vidor dr. relmesek körül, hogy eltakarván őket, ne lássa meg a csacsogó, gonosz világ . . . öreg este volt, mikor Dió Gábor a vásárról haza került, mérges volt, meg egy kissé ittas is. Ä két pár ökör árából semmit sem hozott haza, azt mondja kilopták a mándlija zsebéből a sátoros czigányok. Nem hozott vásárfiát semmit, még egy mézeskalácsot sem. Magda sem kérdezte, az ő szive tele volt gyönyörűséggel. Közeledett a szilvaérés ideje. Magdáék gyümölcsösében a fák ágai majd leszakadtak az áldástól. A szép húsos, rozsdavörös szilvákon gyönge harmat le- hellete látszott. Még nem volt teljesen érett. Anikó néni a kert mellett haladt el, Magda ott állott a szilvafák alatt, s egy-egy puhább szemet lépegetett az ágakról. — No galambom hát van-e dió a szilvafán, kérdezte tréfásan Magdától. — Nincsen Anikó néni s nem is lesz soha. Szavából kiérzett a fakadó boldogság fellobbanó első lángja. Nem-e, majd meglátjuk! Én tartom magam a plánétádhoz. — Bolondság, Anikó néni! — Jó, jó! Hát boldog vagy már? — Boldog. Boldogabb már nem is lehetnék ezen a világon. — Ugy-e ? Hát az urad ? — ö is ? — Te Magda! Azt hallottam, hogy a Faragó Sándor házasodik. — Meglehet. — Te is hallottad ? — Én is. — S tudod-e kit vesz feleségül ? — Tudom. — S nem bánod ? — Nem.
