Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1903-12-24 / 52. szám
Nagybánya, 1903. Deczember 24. -- 52. szám. XXIX. évfolya;< TARSAPALM! HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEaTELBlTIK SvCIXTCDEXT Előfizetési árak •. ?.;é.iZ évre 8 Kor. Fél évre f Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20fi 11.------------- i..,. ., , .......1----ÍT--------Ti..................... .mrmmm Sz erkesztőség és lciaclóli ivatal Felsőbányai-utcza 20 sz Dicsőség, békesség és jóakarat! Eme fenti szózat 1903 esztendővel ezelőtt hangzott el ama betlehemi istálló felett. A szózat mennyei és igy hatalmas volt. Az idők végtelen homokóráján lepergett évek múlandóságával nem hullt a semmiség ölébe. Nem, sőt annyi idők múltán millió kebel visszhangozza ma. Picziny szalmás kunyhóban, ragyogó királyi palotákban egy most az öröm: ama Megváltóban kibékült az ég a íölddel, s eme békében szinte érezzük a szeretetben felolvadt egyenlőséget, testvériséget, szabadságot! A betlehemi istálló falai rég vegyültek a föld porával, de szerte a világon a iegkissebb templomtól fel a ragyogó székes egyházakig mindenikben a Krisztus születésében nyert áldásról, s az Isten dicsőségéről zeng ének. De hát miért e magasztalás, miért ez öröm? Vájjon igaz-e ez az érzelem, méltó-e ünneplésünk ? Feleletünk a felvetett kérdésekre csak vallás erkölcsiségben gyökerező lehet. Azonban bár templomaink szószékei visszhangozzák is elsősorban ez örömöt, szollal tátják ez érzelmeket; tagadhatatlan, hogy a társadalmi polgári élet csak ez öröm által megtermékenyítve, ál meg át hatva lehet igazi, szép és magasztos tartalmú. Igen mert a felséges személy — kinek eljöttén örvendett ég és föld egyaránt — ruházta fel az emberi életet olyan benső tartalommal, a milyen nélkül azt ma el sem képzelhetjük; a szeretettel, a mely nélkül ama fenséges személyt megelőző tudósok morálja, ethikája, politikája minden bölcsességükben üres, hideg, önös, pogányjellegü volt. Ez a földre szált szeretet alakította át a világ arczulatál, tartja fenn a nép. k millióját. Szeretet a legfelsőbb lény iránt és embertársaink iránt, az utóbbi olyan mértékben, mint magunk iránt. De vájjon a szeretet az a fenséges arany- csésze-e, mellyel az értelmiség gyémánllen- geréből merítünk üdvöt, vagy haszontalan esc répedény, melyre a hétköznapiasság száradt sara tapad? Vájjon értékét, forgalmát tekintve nem üres frázis, elkoptatott pengőércz csupán? Nem, ezerszer is nem! Sem az optimisták kaleidoskopjába nem né :ek, sem a pessimislák feketeszinü szemüvegén nem tekintem a lolgokat. Nem hivatásszerűen teszem, ha ez örömünnepen dicsérem az emberiség, társadalom vallásosságát, erkölcsösségét, azt mondom, hogy legalább is oly igazi —hu nem igazibb — az emberiség öröme és ünnepléséé napon minta byblikus hajdanban. Elismerem ugyan ezzel szrmben az emberiségre mindig ráférő nstorozásokat, melyek nagyrésze tagadhatlan is hogy a templomok gyakorta üresek, főként azoktól, kiknek jó példával kellene vezetni, hogy a fiz parancsolatnak szem elől tévesztése miatt az igazságszolgáltatásnak gyakorta dolga van, hogy a munka tömkelegébe, a gépek zakatolásába gyakrabban vegyül a káromlás szava, mint az ének, Isten dicsőségére. Az is bizonyos, hog‘v a társadalomnak is minden vonalon sok a hibája, fogyatékossága, melyek miatt nem lehet jóakarat, egyetértés, békeség és szeretet az emberek között. De hál mikor értjük meg teljesen ama magasztos igazságot? Hol *ran az emberektől még a tökéletesség? Bizony a czéltól még messze áljuuk, bár feléje feltétlenül haladunk! Mert bárki mit vessen is a mai kor romlottságára; annyi bizonyos, hogy a regi anyagilag gazdagabb, megélhetésre könnyebb kor vallásos, emberbaráti intézményeiben eme sok tekintetben sivárnak mondható jelenünktől messze lent maradi. Elfúlt a gazdag kor éppen vagyonában hagyva az alkotást e korra, melynek fiai csak a megélhetésért való küzdelemben is zugó gép forgókerekeihez hasonlítanak fáradságos mun- kájokban. Napjaink intézményei: lelencz-, árva-, munka-, szegényházak lakói bár szegényes, de mégis emberi élelüket annak köszönhetik, hogy e kor megérti a Krisztusi, ünnepli a karácsonyt hittel, élő hittel. E korban ha nem is uralkodik minden vonalon — de él a Krisztus és az ő fenséges tudománya a szeretet jobban mint valaha. Az egymás után jótékony adakozások folytán felál ütött emberbaráti intézmények, vallásos téren folytatott fáradozások mutatják, hogy a kor vallásos. Megczáfolj ik, meghazudtolják a fent említett emberbaráti intézmények azt a szűk látkörü állítást, hogyju,, fejpk'ezeti buzgó áldozatkészség kiveszett. Nem, nem veszett ki csak egyes dúsgazdagok ezrei váltattak szegény ezrek fillérjeire. Vagy ez már nem kedves?! Hol a viz — oczeán, mely nem cseppek- ből lett ? Karácsonyi örömünk hát igaz! Ünneplésünk méltó keresztyénekhez. Légyen Istennek dicsőség, embereknek béke és jóakarat! Szabó Miklós. Sivatag. Fárasztó fehér sivatag ez a havas pustzta napfényben is; hát még ilyen zuzos, zimankós délutáni időben. A fák félderékig hóban állnak, ágasbogas ko- ronájokat meg fehér zuz-lomhozat födi, köd homá- lyositja. Minden oly szürke, hideg bizonytalan e szűkre kerekített láthatáron! Az ember szeme beléfárad, mig e fehér chaoszból valami positiv formát ki tud fejteni magának. Még az is félig képzelet, félig meg sejtelem. Csak a hideg bizonyos valóság, érzékelhető pozitívum itten. Közelegvén az alkonyat, elkezdi csikorgatni jeges nagy csizmáit. Orrából, szájából sűrű ködöt fuvall és zuzmarás-tüskék milliárdjait zizegleti a légben. E szállongó tüskék belombolják a puszta bokrokat s finom bolyhossá teszik a sima hó felszínét. így mulat a hideg a sivatag pusztán, A tanya, azaz hogy nehány füstölő nádkéménye, kilátszik az útra; az is csak úgy, mintha négy-öt, vakandturás nagyságú hóhalom füstölögne. Azokban a hó-temette viskókban karácsony ünnepére készülődnek a béres-családok, ha ugyan sikerül még az este megőrlelniök a szélmalomban, mert a szél elállott, alkonyaira várják vissza. Oda át a nagy tanyán, ahol az uraság lakik, van ugyan malom is, (azon darálják a derezét a hízó marhának), meg volna hozzá gőzgép is, de a gépész elment Budapestre ünnepelni, másnak meg nem enged az uraság befűteni bele. Nem mintha a drága gépet féltené, azt egy gyerek is eligazgatja, hanem a szenet sajnálja. Aféle szegény agrárius az istenadta! Takarékoskodnia kell, ha meg akar élni és természetes, hogy azokon spórol, akik hatalmában vannak: munkásain. A »nagyságos ui« (nemes Döbröghy de eadetn) öreg ember már s jól tudja, mivel tartozik a cseA ..NAGYBÁNYA JS VIDÉKE“ TÁRCZÁJA, Olaszhonban. eng, recseg a hajó, pattanik a kötél, Yitorlarongyokat lebegteti a szél. Égy-egy tornyos hullám, kicsap a mólóra, Megfagyasztja rajta a sivitó bóra. Odakünn viharzik, tajtékzik a tenger; Ittbenn alig lézeng egypár kopott ember. Borús az orczájuk, rongyos a ruhájok. Résztvevőén nézek néha-néha rajok. Egyik leül mellém, beszélgetni kezdünk. Könnyes lesz a szemünk, szomorú a lelkünk. Neki is messze van édes anyja, apja. Aki várva-várja, untalan siratja, Reszkető láz fut át mind a kettőn testén . Idegenbe’ vagyunk, szent Karácson estén! Busan mondogatjuk: »Hej nehéz az élet Én meg az a másik, istenadta .... német. »Voce del popolo« . . , . hallatszik a mólón. Megakad a szemem a kis ujsághordón. A hullám megcsapta, össze ázva-fázva, Dideregve lép a füstös kávéházba. Kínálja a betűt, veszek is belőle, Miért nem megy haza ? megkérdezem tőle. Talán nincs senkije, elhagyatott árva, Ünnep éjszakáján, senki se vár rája ? Félve beszél szegény, csak úgy lopja a szót, Kerülné a roszat, s nem tud mondani jót. Van biz’ édes anyja, hat kicsi testvére, Azok várják otthon karácson estére. Menne is ő haza, de még sok az újság. Fontoskodva mondja : sokan is árulják ! S ahogy tovább kérdem, megtudnak-e élni, Könnyes szemmel néz rám, alig bir beszélni! »Bizony elég sokat dolgozunk mi kérem, Én meg Pietro, a nagyobbik testvérem; — Nincs hasznunk belőle, ha apánk eliszsza, Amit elvesz tőlünk, soh’se látjuk vissza!« Megveszszük a helüt az utolsó szálig, Kezünket akarja megcsókolni váltig. . , . Elgondoljuk van még rosznál-roszabb élet, Én meg az a másik istenadta . . . német! G. Pilisi Lajos. Királyi nász. — Irta: RÉVAI KÁROLY. — Gyilkos golyótól halálosan találva rogyott le a rengeteg királynője: a szarvas-tehén. Párolgó vére kiömlött az avarra és sötét-biborra festette az aszu- Töldet. A kopó falka éles csaholással vetette magát a vonagló királynőre s kiomló vérét kéjjel szürcsöíte föl. Egy fénysugár áttört a sürü lombozaton s belevillant a megtört szemekbe, melyek még egy utolsó, fájó pillantást vetettek a menekülő fejedelmi gyermekre! a fiatal szarvas ünőre. Szemét lehunyta örökre s már nem láthatta, hogy szivének drága | gyermeke, á karcsú szűz fogságba került, Szegény szarvas ünő! Reszkető inakkal vergődött s okos nagy szeméből könycseppek hullottak alá az édes anya hidegülő tetemére. Hatalmas gyászpompávai vitték a holttestet a kastélyba. Maga a gyilkos kisérte a gyászkocsit s mellette lépkedett a hűséges cselédség fagyasztó némaságában, hogy meg ne zavarja a fejedelmi nő halálos álmát. A fogoly szűz bilincsekbe verve követte a gyászmenetet. E percztől kezdve a bájos szarvasünő sorsa megváltozott. Eddig édes anyja oldala mellett szabadsága volt a rengeteg erdőben ; végig nyargalta a bérczeket pajzán jókedvvel. Viharban, orkánban meghúzódott a királyi anya melengető teste mellett. Verőfényes szép napokon kimerészkedett a buja fűvel borított tisztásra, nagy óvatosan leszállt az erdő aljáig s a csobogó hegyi patak kristály hullámaiban üdítette föl magát. Legkissebb neszre is élesen figyelt s ha ellenség közeledett a rengeteg sürü lombjai közt: kétségbeejtő siró hangot adott; ilyenkor a karcsú test még jobban kiegyenesedett, fejét magasra emelte kis koronájával s robogva nyargalt anyja közelébe, hogy aztán vele együtt meneküljön az ellenség látó-köréből. Most már mindennek vége ! Szabad ugyan most is az erdő sűrűjében járni, de mit ért az neki, ha mindenütt, körös-körül, a merre járt, sodronyhálózatba ütötte bele homlokát! Ugyanaz a világ, az életmód is ugyanaz a mi eddig, csak kisebb körre szoritva. Lassankint királyi anyját elfeledte! Talán nem Boldog txnixepelcet I
