Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1903-12-24 / 52. szám
lédnek, mivel nem"? 0 tőle ugyan ne várjon több méltányosságot az a béres, mint amennyi a szegőd- ségi könyvecskéjében van. Szegődött bér, osztott konc ! Ö nem tartozik senki kommenczióját megőrleni. Elég szép tőle, hogy azt a mihaszna ócska szélmalmot le nem bontatla rég. A cseléd neve: halgass! Hogy az ő sivatagjából ezeknek a szegény embereknek igavonó szorgalma teremt ideig-óráig, tavasztól őszig viruló, termő Kánaánt: annak belátására ő nagyon is öreg, nagyon is ur, nagyon is agrárius. A szélmalom denique megállott s a cselédeknek nem lesz az ünnepekben kenyerök A malom nem oka. ö szívesen hadonászna most is, akárcsak a Bu- gaczi színház hősszerelmese vagy a budapesti terménytőzsde legagilisabb ügynöke: de hát befagyott a szél. Befagyott teljesen, mint a nagyságos urba a belátás, az emberség, meg a könyörület. A soros kisbéres, mikor valamelyik asszonynak egy-egy kötés tűzi szalmáért kimegyen a boglyák közé, epedve néz mindig a megátalkodott szélmalom felé: emelgeti-é már vitorlás karjait? De biz az még mindig áll, amit meg a legény nem állhat meg káromkodás nélkül. Halkan morzsolja el, hogy más valaki, akár égi, akár földi, meg ne hallja, mert ilyen nagy ünnep előtt nem akar kárhozni. De bizony, ha azon a bárom istenségen kívül, akiknek tiszteletére holnap lágy kenyeret szeretne enni, tudna még egy negyedik valakit, aki hamarosan megindítaná azt a szélmalmot: habozás nélkül ahoz folyamodnék. Kár is, hogy a szeleknek nincs külön ispánjuk, aki rendre szoktatná őket. így nagyon sokat lustálkodnak. Karácsony tiszteletére elülnek már az ünnep szombatján a béresek, meg ehetnek majd egész ünnepen át gör- héf, máiét a töltött káposztához. Pedig az a káposzta is kukoriczaderczével van töltve s igv a sátoros ünnepi menü nem lesz valami nagyon változatos. A szérüskert végében vannak a hótakarta nagy, hosszú szalmakazlak. Az istállótól nézve olyan a tájkép, mintha fehér tenger fölszinén fehér czelhalak úsznának; gömbölyű, nagy hátuk kiemelkedik a fehér tükörből és sejtetni engedi az óriási állat tömérdek egészét ott lenn a vizszin alatt. A kisbéres, amint az egyiknek orra előtt csákiyáfával megáll, akkorának látszik ott, mint egy hangya. A hangya nyújtogatni kezdi hosszú csápját, a szalmahuzó kampót s kiczibál egy csomó szalmát, átszoritja közapén egy kötőfékkel s vállára kapván azt, indul vissza a tanyára. Lassan jön; e szürke ködös némaságba olyan bele illő ez a mozdulatlannak látszó mozgás, ez a néma restség, ez az egykedvű paraszt unalom. Az istálló és a juhakol közötti téren megáll a kisbéres, az akol ajtajában nagy báránybőr-bunda ácsorog: annak a kedvéért. A bundát kucsma tetézi s a juhász van benne. — Öcsém, szólj be az asszonyoknak, vágtunk — diinnyög a juhász. — Jó, — felel a kisbéres. — A tarka kosom fölfordult; alig tudtam vérét venni. Két jerke is rá unt a karórépára. — Zabosztáskor mérik? — Ühíim. A kisbéres terhével odább hengeredik lassan; elmászik, mint a csiga, ez a nagy gömbölyű csomó szalma a hátán — a háza. Még a nyoma is olyan szalagszerü, mint a csigáé, amint két nagy csizmáját huzza a hóban. A legelső pitvar-ajtón benyit és bekiált. — Zabosztáskor húst mérnek. A tarka kos fölfordult, két jerke megdöglött. A szélmalom áll. Az asszonyok (minden konyhára esik négy) ki(2) 1903. Deczember 24. oly gyorsan, mint ahogy az emberek szokták 1 Nőtt, fejlődött, mint a legszebb leány, idomai megteltek, nagy okos szemeit hosszú sötét pillák árnyékolták be, homloka nyíltabb lett, s kis koronáját fejedelmi büszkeséggel viselte. Náha-néha megállott az erdő egyik tisztásán, s vágyó szemekkel nézett a hótakart távoli bérezek felé. Ilyenkor mintegy álom, úgy vonult el szeme előtt a múlt. Ismerősnek tetszett a bérez, mintha ott ő már járt volna Biztosan tudja, hogy valakivel társaságban bebolyongta a sziklabér- czeket. Emlékszik egy szép piros virágra, melyet le akart tépni, de társa óva intette, hogy ne nyúljon hozzá, mert az halálos mérget rejt gyüszüjében. Gondolkodik. Ki volt az ő társa? Mit tudja már. Elfeledte a melegszívű királyi anyát, ki egy napon mellette elvérzett. De emlékszik másokra. Daliás királyfiak hatalmasan fejlődő szép koronával homlokukon, karcsúnk mint a nádszál, nagy dióbarna beszédes szemekkel. Igen ! Emlékszik jól, hogy ama bérezte- tőn ilyenekkel már találkozott! Néz, néz hosszasan ama táj felé s ifjú szivét valami sóvárgás fogja el í egy kimondhatatlan érzés a szabadság utáni vágy. Egy forró könycsepp szökik szemébe, ott reszket az, mint a harmat a fűszálon, egy ideig, aztán végig fut arczán s lehull a földre. összerezzen. Büszkén fölemeli fejét s sebes rohanással tova iramodik a vágáson keresztül. A fejedelmi sarj a fogságban is megtartja büszkeségét! Megy, megy föltartóztatlanul, egyedül az övé az egész bekerített erdő; senki, semmi útját nem állja, csak az erdőszélen az a sodronyháló. Oh, ha áttörhetné ! Ha keresztül szakíthatná, hogy tovább mehessen ! Mert hiszen a rengetegnek a hálón túl még folytatása van; föl, föl egészen a bérez tetejéig, sőt még azon túl is, a bérez túlsó oldalán; tudja biztosan, hogy ott is százados fák merednek az égre, ott is járt már valakivel? Ismét elcsügged NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE. csődülnek bővebb részleteket megtudni, de hiába, mert a kisbéres nem szól többet hozzájuk. Hanem a hir- mondókáját a szomszédos béresház konyhájába újra bekiáltja. Onnan is kiesődül négy asszony s mosi már nyolezan kisérik a szalmavivő hírnököt s egymás közt tanakodnak: mi baja eshetett annak a fekete kosnak, meg a két jerkének, hogy esett hús lett belőlük ? Mert a felől bizonyosak, megszokták tapasztalatból, hogy az uraság egészséges állatot le nem enged vágni. Csak ha nyilvánvaló, hogy a birka vagy a malacz leszámolt az élettel, akkor szegheti el nyakát a gondozója Betegpecsenye lesz biz az ilyenből nagyon, de hát parasztba minden jó. Az ispán kiméri nekik kilószámra — jó pénzért, vagy pedig beirja a fizetési könyvecskéjükbe mint előleget. Fertálykor némelyik család pénzt se lát, akkora huskontója gyűlik össze. Néha bizony az is megesik, hogy csak reggel veszik észre — mikor már meg is dermedt — bogy a birkát — le kellett volna vágni, de azon sem akad föl a nagyságos ur atyai szive. Juhász halgass! Ispán mérd ki! Cselédség vedd meg, edd meg, fizesd meg! És közegészség virulj! A kicsődült asszonyok látván, hogy szél nem igen lesz ma: a nagy udvar közepén sápitoznak, karattyol- nak, mint az ijedt tyúkok. Tavaly ilyenkor már megszitáltam. Szerelmes Jézuskám, mit eszünk az ünnepen? — Én már kovászt is tettem ilyentájban. Szűz anyám, küldj szelet ! — Menjünk az ispán úrhoz. — Az írnokhoz menjünk, az jobb ember. — Beszéljünk a fiatal úrral: füttessen be ő, ha a nagyságos ur nem akar. Az én uram majd ügyel a gépre. — Csépléskor is mindig ő tüzel. — Kenyerünk se lesz karácsony tisztességére, nem hogy kalácsunk. írnok ur! Írnok ur! Az írnok, magas, halvány, barna székely fiú, ép a dohányospajta lakatját próbálgatja: nem maradt é nyitva? A kiabálásra megfordul. — Mit akar, néni? — Tessék csak ide jönni. Oda megy közéjök. Az asszonyok, valamennyien egyszerre, elkezdik magyarázni az állapotot. Az Írnok hallgatott, aztán vállat von. — Ennyi az egész bajuk? — Jaj az Isten áldja meg! — hálálkodnak karban, — bár tudna segíteni rajtunk? — Ide halgassanak! —. felel az Írnok. — A nagyságos ur azért nem enged a kazánba befüttetni, mert elfogyna vagy öt forint ára szene. De ma levágtak három birkát, Ha maguk azt megveszik, az tiz pengő tiszta pénz az urnák. Ha nem veszik meg, a kutyáké lesz az egész s kapunk a három bőrért — hatvan krajezárt. Értik? — Értjük. — No hát akkor menjenek be a na jságos úrhoz és mondják meg neki, hogy ha a maguk búzáját most mindjárt meg nem őrleli, akkor maguk sose vesznek többeL birkahúst. Értik? Azzal ott hagyta őket. Az asszonyok félve, gyáván néztek össze. Hisz ez valóságos lázadás lenne. Megtenni még csak-csak, meglehet ; húst enni nem muszáj, de ki merné azt neki igy megmondani? Dühében az egész cselédséget kiverné a tanyájáról. Nem lehet, nem. Bekullogtak némán, csöndesen: inkább esznek máiét vagy szemes főtt kukoriczát egész ünnepen porontyaikkal együtt! Pedig a hosszú, mogorva székely íiu bölcs tanábusan lehajtja fejét, most teheti, hisz nem látja senki! Csöndes, szomorú léptekkel tér vissza oda, honnan kiindult. Lejön egészen a kastélv parkjáig, hova szabad bemenete van. Vájjon belépjen-e? Még most fél az emberektől, a zajtól, fiatal szive megremeg egy gyermek látására is. Lassan- kint azonban hozzászokik. Bejárja a parkot, a virágos táblák illatát magába szívja, onnan lekerül a nagy tóig, megáll a parton s a hatalmas tiszta tükörben megnézi magát, női hiúság ! A tó nyugodt, sima tükrében meglátja szűzi alakját, kecses hajlongásokat visz véghez, mintha kaczérkodna másával. A nap millió aranyos sugarat lövel a fenyőkön keresztül reá, s vöröses-barna szőrén játszadozva csillog a verőfény, Kereken megy a tóparton. Amor fehér márvány szobrától kissé vissza- re*zdül, de aztán bátrabban megközelíti, s kéjes vágy- gyal dörzsöli arczát Ámorhoz. Bizsereg a vére, mintha a márvány szoborból szerelmi szikra pattant volna ki s igy átjárná őtet is. De nini 1 Itt van a kastély! A fehér falak, a zöld redőnyök biztatólag integetnek felé ! Közeledik. Hiszen nem bántja senki! Ah, de ma csak eddig megy, holnap már közelebb merészkedik, egészen az üveg folyosóig, hol egy bájos fiatal leány fehér kezéből kalácsot kap, Oly vakító fehér mindkettő, hogy nem is tudja megkülönböztetni: melyik a kéz, melyik a kalács? Oh, hiszen ez boldogság! Gyöngéd női kezek simogatják arczát, puha gömbölyű karok átölelik s még egy édes forró csókot is kap arczára ; egy csókot, mit megirigyelhet tőle az egész világ. Oly piros, üde, illatos ajkai vannak a fiatal leánynak, minők csak egy szűznek lehetnek, S az az illat, mely ezen angyali lényből kisugárzik, egészen megkábitja, olyan az, mint a frissen fejt tejnek illata, csiklandozza 52. szám. csőt adott nekik. Az öreg nagyságos úrral csak igy lehetne okosan beszélni. Az öreg nagyságos ur fösvényebb Harpagonnál, mert az is ellopta ugyan saját lovai elől a szénát, de legalább hagyott is nekik. Az öreg nagyságos ur ellenben egészen el adatja a szénát a vásáron és korpás szecskával tömi görhes paripáit. Zabot pláne csak úgy a híréért adat nekik néha. Egyszer esik esztendőben karácsony. Az este, a sötétség és a zabosztás órája megjött, de a szél kimaradt. A csikós meg a kocsisok sorba állnak abrakos tarisznyáikkal a kézi kamara előtt, várták az ispánt. Túl a cselédházakon, bent a síkon jó messzire, fényes ablakok sora vetett gőzölgő világosságot a ködös esthomályba. Az urasági kastély ablakai azok a nagy tanyán. Ott már karácsony estélyére készülődnek. A csikós sugár, peczkes katonaviselt alak, dühösen káromkodott keserves ünnepi kilátásai miatt. A kocsisok halkan dörmögtek utána, mint a tenor nyomán a khórus. Az a szép sor világos ablak minden keserűségüket fölébresztette. Irigykedtek. Az urak odaát mulatnak majd nagyot, pecsenye mellett, bor mellett, czigány muzsikájánál, ők meg azt a kis nyomorult, ocsus kommencziót se bírták megőrölni. Az urak czifra karácsonyfát csinálnak, hadd örüljön az apró nép! Ok meg egy karéj lágy kenyeret se adhatnak siró pulyáik kezébe. Pedig, ha az uraságnak kedves a maga gyermeke, a szegény cselédembernek is kedves a magáé. Hejh! nem is jól rendelte el azt igy az Úristen! az már igaz A havas útról tompa lódobogás hallatszik : jön az ispán. A juhász egy bojtárral, saroglyán hozza a három juhot. Egész kis mészárszák lesz a kamarából, mikor a kampókra fölakasztják őket. Az ispán kiméri a zabot, aztán kikiált: — No hát kinek kell hús? A csikós leereszti a zabos-iszákot a földre, ösz- szevágja a bokáját s katonásan szalutál. — Ispán urnák jelentem aláson : senkinek. — De hiszen holnap ünnep. . . — Ép azért instálom. A húshoz kenyér kell, a malom nem jár, a nagyságos ur. . . Az ispán dühösen közbevág: — A nagyságos ur nem isten, hogy magoknak szelet csináljon. — Ne tessék haragudni. Minek a szegény cselédnek hús, mikor kenyere sincsen. Igaza volt az Írnok urnák. . . — Mit mondott az Írnok ur? — kérdi hevesen az ispán. — Semmit, instálom! — felel a csikós ijedten, érezvén, hogy eljárt a szája. Az ispán ebből is kiérzi, hogy bizonyosan az a nyughatatlan »jött-ment« székelj bujtotta föl ezeket. Bezárja a kamarát s elvágtat. Öt perez múlva már a nagyságos ur is tudja, hogy az Írnok m egint okoskodott. — Ez már tűrhetetlen! — pattant föl a sivatag ura. — Hol az az Írnok? Mig az inas oda járt érte, az alatt már azt is besúgta valaki, hogy mire oktatta az asszonyokat az a — jött-ment. A nagyságos ur dul-ful, dühös mint a hálóba került vadkan Méltán. Az a jött-ment a nagyságos ur legérzékenyebb életszerve, a zsebe ellen izgatott. Az ajtón kopogtatás. Belép az írnok. Az ispán a kályha mellé húz dik, az öreg nagyságos ur pedig büszkén megáll a dolgozószoba közepén. — Hallja barátom! Az Írnok megáll komolyan s vár. — Mióta van nálam ? orrát, s még félve ugyan, de már lassanként édes vágyó epedéssel nyugtatja fejét e szűz ölébe. Meg van hódítva tökéletesen! A szarvas ünő megszelídült. Most már naponta bátrabb. Felmegy a lépcsőkön, bejár a pompás keleti szőnyegekkel bevont termekbe is, felkeresi a fiatal bájos úrnőt, ki neki mostantól kezdve játszótársa, barátnője. Az is épen olyan ártatlan még, mint ő! A szüzesség harmata még rajta van, teste, lelke érintetlen. Aranyos szálakkal kivarrt piros nyakkendőt köt az úrnő pajtása nyakára, kis ezüst csengettyű csilingel azon. Hadd hallja meg már messziről, ha közeledik. Nem is igen megy az erdőbe, nem ízlik már neki a sötét zöld lombsátor, jobb itt a kastély körül, vagy' bent a nyitott szobákban, hol épen olyan korlátlanul uralkodik, mint a rengetegben. Addig járja a szobákat, mig föltalálja az úrnőt s akkor aztán édes duruzsolással hint egy csókot a kis kezekre. Hiába is bocsátanák ki a végtelen rengetegbe, már el nem menne többé! A suttogó erdő, a csobogó patak, a bujafü, a havas bérezek, az édes-édes szabadság nem vonzzák őt többé! Pedig most már szabad az ut! A sodronyháló ki van nyitva. Néha elszalad odáig s ki is megy a nyitott területre, sőt elnyargal a bérezek aljáig, hallgatózik, figyel, mint zug az erdő, mint zsong a patak ; aztán ha egy leguruló szikladarab rohan el mellette, ijedten felugrik s egyenes irányban menekül a kastély felé, az ő bájos úrnőjéhez, ki czukorral kezében várja a lépcsők alján a királyi csemetét. De ime! Egyszer csak nyugtalan lesz! Valamit álmodott, nem tudja mit, csak azt érzi, hogy vére bizsereg, feje kábult, szive hangosan ver, szeme előtt különös, bántó fénysugarak csillannak meg. Valami belső tűz hevíti szivét. Úrnőjének gyöngéd simogatásai, hízelgései nem elégítik ki, a ezu- kortól elfordul, sőt még az ölelő karokból is durván kibontakozik. Egy-két nap még bejár a szobákba, de
