Nagybánya és Vidéke, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-16 / 11. szám
TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEG-JELE1TIK IvXIXTXiEEíT ‘V.A.S-Ä.XeXT.Ä.E’ Előfizetési ára le: Egész évre 8 Kor. Fél évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 20-ik szám alá — küldendők. Nyilttér soronként 20 fill. Légy üdvözölve nagy nap, dicső események emléke, magyarok öröme! Légy üdvözölve csoda dolgaiddal, lánglelkesedéseddel, bibor hajnalod rózsás egével! A sivár, önző élet érdekharczai, lázas kalmár izgalmai közepette, mint égető, epesztő sivatagban testet — lelket üdítő oázt, úgy tekintünk téged. Haladjanak görnyedt hátukkal a tevék a karavánnal, a mi lelkünk sólyom szárnyakon ma ég felé repül. Szálljon meg a magasztos eszmék elragadó ihlete minket, papiros korszak, robotos gyermekeit! Te akarod — s úgy van. Nézd, háromszinü standárok lobognak a levegőben, rajtuk a nemzeti czímer. Görnyedt, elaggott, vén katonák ölelgetik a zászlót s viszik a seregek Urának hajlékába, hogy újra megszenteljék, nem szentelt vízzel, nem vérrel, mint akkor, midőn tűzkeresztségbe rohantak, hanem az emlékezet omló könnyűivel, gyémántnál, karbunkulus- nál drágább gyöngyökkel. Az iíjuság, az uj nemzedék, melynek megengedte Zebaóth mérhetlen kegyelme, hogy megláthassa az Ígéret földét, koszorúkat fon arany szavakból, csengő-bongó versekből, riadó nótákból s le borul előtted, te dicső, te drága, te szent nap! Konduljanak meg a harangok, kulcsolja imára kezét a magyar, emeljük fel a haza oltára előtt libatióban Ukko poharát, ékesítsük tüzkoszorukkal éjre a hegyek ormát, palotákba, kunyhókba egyaránt jusson el hire annak, hogy »te ismét itt vagy, újra megjelentél.« Menjünk ki a temetőkertbe, hintsük a tavasz uj életet hirdető tarka virágait a nyugvó hősök kopár sirhal- mára, minden évben megújuló hálaérzetünknek legszebb jelvényeit s a néma sírok megszólalnak, keresztek, fejfák, erdők, mezők, hegyek, völgyek zengenek, visszhangzanak kiáltásaiktól: »A haza minden előtt!« Légy üdvözölve nagy nap, dicső események emléke, magyarok öröme! Még egyszer a vízvezetékről. Olvasván a »Nagybánya és Vidéke« 9 és 10-ik számaiban leirt vízvezetéki eszmecserét, örömmel adózom az illető czikkek Íróinak buzgalmáért, mely- lyel ezen, a közegészségügyre és lüzbiztonságra nézve egyformán fontos ügyet, nyilvánosságra hozták és igy utat nyitottak arra, hogy nézeteit az is nyilváníthassa, a ki máskülönben egy, vagy más ok miatt, nem vehet részt ott, a hol az ügyet hivatásszerüleg tárgyalják. Erős a hitem ennélfogva, hogy a köz-óhajt ké- •pező vízvezeték kérdése nállam hivatoltabb érdeklődők részéről is felölelve és megvilágítva lesz s igy a magam részéről csupán azoknak a körülményeknek rövid fölemlitésére kívánok szorítkozni, a melyek közül egyiket a 9-ik számú czikkben nem láttam, a másikat pedig a 10 ik czikkben nem elég tárgyilagosan leírva olvastam. A dolog lényege lévén tehát előttem irányadó, a kérdéses czikkek személyes motívumaira kitérni nincs szándékom, de jogom sincs arra, mert tudom, hogy mind két czikk íróját sok jó szándék vezérli s ha még hozzá szóllása, vagy észrevétele lesz valamelyiknek, ahoz mások segítségére egyiknek sincsen szüksége. Mint előbb jeleztem, tehát én csak két fontos körülményt kívánok az ügy meritumához fűzni, mert azt tartom, hogy helyes fogalmat csak úgy alkothatunk ezen rég húzódó vízvezetéki ügyben, ha azt minden oldalról kellően megvilágítva látjuk. A 9-ik számban megjelent czikk t. írójáról azt' kell föltennem, hogy felszóllalásának megírásakor még erősen a közgyűlésben lefolyt vita hatása alatt volt s igy akaratán kívül maradt ki czikkeből az, mit én ott látni és abban olvasni óhajtottam volna. Ugyanis a vízvezeték szükségét és elodázhatlan- ságát mindenkép indokolta, a létesítés mikéntjét és módozatait szemünk elé tárta, de mellőzte annak ki- domboritását, hogy a vízvezeték sürgetőit nem magán érdekek vezérlik s igy nem kívánják azt, hogy a város saját erején létesítse és tartsa fenn a vízvezetéket, hanem csak előlegezze, mint befektetést, a vízvezeték létesítéséhez szükséges tőkét, a melynek kamatját azután bőségesen megkapja a vízhasználat nyomán befolyó összegekből, mert a vízvezeték létesítése kezdettől úgy contemptáltatott, hogy azért a város, mint minden más városban is, a vízhasználat mérve szerint, bizonyos viz-dijat szedjen a lakosoktól és illetőleg a vizet igénybe vevőktől. A második körülmény pedig az, hogy a 10-ik számban megjelent czikk t. Írója, a vízvezeték lélesi- tésére fordítani kívánt alapot más álláspontról Ítéli meg, mint azt tárgyilagosan elbírálni szükséges. Ugyanis czikkiró ur az erdővétel árát, vagyis szerintünk a vízvezeték alapját, 17 részletbe osztva, erdőjövedelemként állítja be az évi költségvetésbe, mert szerinte ezelőtt is egv-egy évi vágás ára, mindég mint erdőjövedelem szerepelt és használtatott fel. Concedalom, hogy ily czimen felhasználtatott, de abban már »Tamás« vagyok, hogy árgus szemű számvevőnk az évi vágás árát »erdőjövedelem«-ként állította volna be a költségvetésekbe, mert ő mind kettőnknél jobban tudja, hogy, ha a város eladja akár évenként, akár egyszerre az erdejét, annak ára nem erdőjövedelem, hanem csak erdőből való bevétel s erdőjövedelemnek csak az tekinthető, a mennyit kamatképen nyújt, az erdőből kikerült vételár, illetőleg bevétel. Erdőjövedelme persze volt és van a városnak, de ez más forrásokból fakad és a nélkül, hogy egy egész erdőnek léte érintessék, mert ha az erdő leta- roltatik, az erdőjövedelemnek alapja is megszűnik, néha örökre, de mindenképen 80—100 évre, igy, ha már most czikk iró ur elnevezése szerinti erdőjövedelmet 17 év alatt elköltjük, se pénz, se posztó s akkor valóban a pótadó mumusánál leszünk. Tizenhét év, igaz sok idő s igy gondolkozhatnánk úgy is, hogy lássák azok, a kik elérik, hogy akkor mit tesznek, ámde egy város háztartásában ennek A „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE” tárczája. Hallja, érzi Kárpát lakója Sóhajt és — álmodik tovább . . . Szép lesz a hon, a végzet óvja . . . ! S egyre közéig — a porkoláb. — — Márczius 15. Csodás világ regéje szól ma: A zöldülő fűszál regél . . . Táplálója, életadója A rögre hullott hősi vér . . . Halld meg szavát! Beszéde balzsam . . . Mit rég fájó köny öntözött, A láncz szakad, a dal fölharsan Béklyót zúzó rabok között . . . Fűszál regél: Álomba sülyedt Egykor vitéz, hős nemzetünk, Mint holdkóros jaj! merre téved 1 ? Él e Hadúr ? ! Mért nincs velünk ! ? Sötét az éj . . . Kisértő árnyak Rémitgetnek . . . Mind hasztalan . . ! Csontos karja végpusztulásnak Feléje nynlik . . . Vége van. És ez a jaj a rónaságon Százezrek ajkára tolul, S mint esti szél a száraz ágon Végig rezg gyámolatlanul. Mi ez?! Mintha száz ágyú szólna?! Vagy istenítélet közel . . . ? Tán a pokol minden lakója Kínzó barlangját hagyta el . . ? ! Vagy angyalok, sphaerák zenéje Egyesült, zeng száz égi kar!? — Nem ! a tespedt álomnak vége ! A költő szól: Talpra magyar ! És aztán mily hamar megvirradt! Egy nap — s az álom messze szállt A fél halott, halálra bágyadt Küzdeni mind, mind sorba állt. Ez volt a nap! Ifjú az aggnak Támasza többé nem vala. Isten hozzád a búcsúzénak Ez volt csupán : Hí a haza ! És küzdtenek, mint küzd az éjjel A csillagok százezeré ; Egy hős halál tiz-, huszszal ér fel Erő a hon szeretete. Nem lankad ez ! Hisz szembe szállna Jönne bár a pokol hada, Hol százszoros az ellen árja, Fel zeng a dal: Most vagy soha! Ez volt a nap! Hazánk egére Csillagot ezerként rakott; Honszeretet tüzében égve Hazánk ! volt sok szép csillagod . f . A komor éj ijesztő réme, Hogy e nép csak aludni fog El, messze tűnt örökre rége: Hisz a rabok már szabadok! Eddig a dal, fűszál regéje . . . A hős alussza álmait . . . A hazáért küzdött remélve, S társa maradt végig a hit, A hit, hogy majd nagy lesz hazája Hogy az igaz ügy győzni fog . . . Nem ! Nem hullott vére hiába : A hon szabad lett! Él, ragyog ! Dicső napunk ! Szép csillagidnak Fénye hulltokban ránk ragyog, A szent rögök buzdítva szólnak . . . Vérpezsdítőnkké lett szavok. Szabad a hon! S ha vész közelgne Hogy eltiporják nemzetünk Titánokkal is harezra kelve Karunk megvédi: Esküszünk ! Inoze Lajos. Márczius 15.
