Nagybánya és Vidéke, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-09 / 10. szám
Nagybánya, 1902. Márczius 9. 10. szám. XXVIII. évfolyam. NAGYBÁNYA ES VIDÉKÉ TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEO-TELE1TIIC 3wCI£T3EEIiT Előfizetési árak - Egész éVfe 8 KorÁEei évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20fill. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 20-ik szám alá — küldendők. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Nyilttér soronként 20 fill. A szabadság hajnaláról. Márliusban nyílik a kikelet hóvirágé, már- liusban indul a nedv keringés a fákban, már- tiusban kezdődik a rügyfakadás, mártiusban kél a fű szál. Mártiusban, 1848-ban a fiatalságot Budapesten az eszmék fakadása, hullámzása uj élet nyilvánulására késztette. S a történelmi erők a szabad eszméket rohamos fejlődésnek indították. A történelmi erők ellenállhatlan hatással rázták fel a rabszolgaságban élő magyar nemzetet százados álmaiból. A pesti ifjúság a szabadsajtó első termékét öröm ujjongva fogadta; örvendett, hogy a tél hava olvad, megjelent a szabadság kikeleti hóvirága. A szabadsajté termékében a nemzet a haza reményét látta. Bízott ama reményben, hogy nem lesz mindig rideg tél, nem lesz mindig éjszaka, reggelnek is kell virradnia. Virrad reggel is a magyarra. De milyen reggel?... Vér övezte a szabadság reggelét. Vér, az a drága magyar honfi-vér, melynek áldott cseppjei öntözték a haza földjét. Vér, melylyel a magyar nemzet vitézségét kitörölhetlen nyomokkal irta meg. Vér, a melylyel a nemzet kitudja, hányadik vérszerződést kötötte a szabadságért. Vért, sok vért ontott a magyar nemzet, e hazában lakó minden nép boldogságáért, a hazafias ideálért, a szabadság, testvériség és egyenlőségért. De nem csak vért, hanem életet, vagyont, boldogságot áldoztak katonáink a harcz mezőn, hogy e hon határain élő népek a szabad eszmék kultuszában, a szabad versenyben erőik nagyságának mérve szerint leljék fel rég keresett jogaikat. Jogokat leltek fel a küzdelemben, törvényekké kodifikáltak. De a rohamos és lázas nemzeti munka a természetes fejlődés összhang- zatos, arányos és fokozatos tényezők erőteljes hatását és eredményét nélkülözte, igy találunk a mull század második felében sziklákat, tátongó űröket, virágtalan mezőket, kiszáradt folyókat, úgy a Tiadügy, mint az ipar, kereskedelem és nemzetgazdaságban, melyen segíteni, melyet a nemzet kívánságaihoz alakítani, a még most is folyó szabadság küzdelmének a feladata. E feladatot minden polgár úgy oldhatja meg, ha abban a körben a hova sorsa rendelte, kötelességét hűen betölti és nem feledi Kölcsey ama mondását: »A haza minden előtt.« Sz. J. A vízvezeték s az erdővételár ügye. Nagybánya, márczius 7. Stoll Bélav. képviselő ur e lap legutóbbi számában meglehetősen széles mederben foglalkozott a vizvezelék s az erdővételár miként leendő felhasználásának ügyével. Elismerés illeti azon törekvéséért, hogy ez eredményeiben messze jövőre kiható ügyet a nagy közönség előtt is megvilágítani törekedett. De már eleve teljes nyíltsággal s a legteljesebb tisztelettel Stoll Béla ur személye iránt, ki kell jelentenem, hogy e tisztes törekvés csak törekvés maradt, a kérdés mivel sem lett világosabbá, sőt nekem úgy tetszik, mintha e czikk ez ügyet a kevésbbé beavatottak előtt bizonyos tekintetben még homályosabbá, még érthetetlenebbé tette volna. S e körülményt azon erkölcsi súlynál fogva, melylyel Stoll Béla kiváló egyéniségét mérlegeljük, szivemből sajnálom. Ha valaki figyelemmel elolvassa Stoll Béli képviselő ur czikkét, az ügy sajátos, tagadhatatlanul ügyes, de szerfölött önkényes megvilágositása folytán a következő benyomásokat fogja szerezni: Vízvezetékre szükség van, szükség van nemcsak a mélyen lehangoló közpgészségügyi állapotok szanálása miatt, hanem közvetve a város fejlődése s a mindinkább hanyatló ipar és kereskedelem fellendítése czéljából is. Ezt a nagyfontosságu s városunk legvitá- lisabb érdekeit érintő kérdést most ime megvalósit- hatnók, mert a nagy mü létrehozására szükséges összeg a Lapos-erdő tizenhét évi vágásainak eladása bői együtt van, de — s ez a punctum saliens — nem valósíthatjuk meg még sem, mert a város elöljárósága nem akarja, nagy könnyelműséggel és elfogultsággal a házi pénztár érdekét fölébe helyezvén a közönség s a közjó érdekeinek. Tehát a város polgársága elő't van a tejjel-mézzel folyó Kánaán, de a Kánaán elő . olt a tilalomfa is: a városi tanács. Stoll Béla képviselő ur czikkének elolvasása után kétségkívül e benyomások kelnek életre mindenki képzetében, pedig a valóságban úgy áll a dolog, hogy a városi tanács a vízvezeték megvalósításának kérdésében teljesen egy nézetet vall Stoll Béla úrral s annak mielőbbi sürgős megalkotását ép oly szükségesnek és nagy horderejűnek tartja, mint ő. S merem kérdezni, ha Stoll Béla v. képviselő ur czikkéből ily impressziók szűrődnek le, ugyan melyik polgártársunk ne gondolna clyasmifélél: Hiszen az ilyen elöljáróságot egyszerűen el kellene csapni! Ilyesmifélét fog gondolni még akkor is, ha »egyénileg szeretne és tisztelne is bennünket,« mert a patvarba is, aki érdekei ellen tör, azt ugyan minden tisztelete és szeretete daczára sem fogja támogatni a saját érdekei ellenére. Aminthogy bárkinek is az elöljárósággal szemben igaza volna, ha Stoll Béla ur czilcke minden sorában hű tükre volna a tényleges állapotoknak. Én szívesen megengedem, akár a jó ügy kivitele érdekében szükséges hangulat csinálásból, akár tévedésből — hiszen mindnyájan emberek vagyunk — de nem az ! Annak kijelentésével, hogy valamint az alispán elnöklete alatt megtartott értekezleten, úgy most is nem a tanács, hanem a magam legjobb meggyőződését tolmácsolom, a nagyközönség felvilágosításául Stoll Béla képviselő ur czikkét következő megjegyzésekkel kommentálom : Több értekezleten meggyőződtem arról, hoyy a városi tanács minden egyes tagja teljes tudatában van a vízvezetéki ügy kiváló fontosságának s nemcsak lelkes hive a vízvezetéki és csatornázási ügynek, hanem ennek mielőbbi sürgős megvalósítására ez ideig is kereste és most is keresi a kiviteli lehetőségeket. De ebből nem következik az, hogy a vízvezetéki mü megvalósítására úgy törekedjék, hogy a midőn egyik kezével alkot, ugyanakkor a másik kezével romboljon is s az egyik vitális érdek kielégítésével teljesen háttérbe szorítsa a többi nem kevésbbé fontos, vitális érdekeket. Vagyis megaLossa a vízvezetéki művet úgy, hogy a midőn egy monumentális, századokra szóló alkotással gazdagítja a várost, ugyanakkor be- láthatlan hosszú időkre oly elviselhetetlen terhekkel rójja meg e városnak amúgy is verejtékes küzdelmekben élő polgárait, hogy átokká váljék még az az áldás is, mely e monumentális műből áradna a városra Ez valóban nem lehet a hatóság feladata, még akkor sem, ha nem kisebb lelkesedéssel és hévvel vallja magát a vízvezetéki ügy hívének, mint Stoll Béla képviselő ur. Eszembe jut boldogult Szilágyi Dezső bon mólja. Ö mondá, hogy az Atyaisten és Pulszky Ágost között csak az a külömbség, hogy az Isten mindent tud, de Pulszky Ágost mindent jobban tud. Körülbelől ez a különbség a v. tanács és Stoll Béla képviselő ur között is. A városi tanács a legjobb meggyőződésével akarja a vízvezetéki mü megvalósítását, de Stoll Béla ur jobban akarja. És egyébként dicséretes és elismerést érdemlő törekvésében e »jobban akarás« az a veszedelmes momemtum, mely sok keserű csalódást és kiábrándulást okozhatna a város polgárságának. Preczizirozzuk a kérdést. A város eladta a Lapos-erdő tizenhét évi vágásait miniszteri engedélylyel egy masszában, mert igy tömeges eladásban a tizenhét évi vágást jobban értékesíthette, mintha csak egyszerre egy évi vágást bocsáthatott volna eladásra. A tizenhét évi kon- masszált vágás értékesítéséig eladott egy évi vágások értéke a városnak rendes évi jövedelmét képezvén, az 1886. XXII. t.-czikk 124. §-a értelmében a rendes évi költségvetésekbe mindig felvétetett, a törvényes kiadásokra felhasználtatolt s ez ellen senki soha kifogást emelt. Természetes és következetesen szükséges dolog volt, hogy a városi tanács midőn tizenhét évi vágást adott el, mely vágások értéke a város tizenhét évi jövedelmét képezte, azt a javaslatot tette a közgyűlésnek, hogy e tizenhét évi jövedelem tizenhét éven át évi egyenlő részletekben illesztessék be az évi költségvetésekbe s a mutatkozó szükséghez mérten a legitim kiadások fedezésére fordittassék. Ismétlem, midőn azelőtt C3ak egy évi vágás eladásából befolyt jövedelem állíttatott be a költségvetésbe s használtatott fel a rendes kiadások fedezésére, az ellen soha senki kifogást nem emelt s a törvény értelmében nem is emelhetett; de azonnal megformu- lázódott a vád, a midőn tizenhét évi vágás kommasz- szált értéke a városi pénztárba befolyt, hogy ime, a városi tanács elakarja költeni, hogy ne mondjam, elfecsérelni e rengeteg összeget, anélkül, hogy abból valami maradandó alkotást létesítene, pedig ez összegből mily könnyű szerrel meglehetne alkotni a vízvezetéket. De a városi tanács nem akarja s a tanács makacs elfogultságára vessünk, ha tizenhét év múlva se pénz, se posztó, azaz s* pénzünk, se erdőnk, se vízvezetékünk 1 Tagadhatatlan, hogy e vád az első pillanatra igen tetszetős s hangulatkeltésre is igen alkalmas, de merem állítani, igazságtalan is. Hiszen akik e vádat hangoztatják, nem gondolták-e ríieg, hogy az erdőjövedelem eddig is, a tizenhét évi vágás eladása előtt évenként tetemes összegre rúgott, mely tetemes összeg az évi költségvetésekben szerepelt és felhasználtatott ? Nem gondolták-e meg, hogy csak évekkel ezelőtt is a város budgetje sokkal szükebb keretekben mozgott, mint jelenleg, mint mikor a modern kialakulás, a vidéki városok alacsony nívójáról való kiemelkedés, a kormányhatalom részéről támasztott újabb és újabb igények úgyszólván napról-napra fokozottabb mértékben veszik igénybe a város jövedelmeit, úgy, hogy az összes jövedelmek felhasználásával is csak a legkörültekintőbb óvatossággal s takarékossággal tartható fent a város háztartásának egyensúlya ? S ha a kisebb költségvetés mellett a múltban is szükség volt az erdöjövedelemre, nem gondolják-e meg, hogy most a kiadások mind nagyobb és nagyobb méreteinél a város rendes évi jövedelmeiből egyszerre kiszakítani egy oly tetemes összeget egyértelmű a háztartás amúgy is nagynehezen fentartott egyensúlyának felbillentésével, ami végső eredményeiben mégis a polgárságot sújtja? Mert korántsem méltóztassanak azt hinni, hogy a pótadó csak a tanács garaboncziás diákja, melyet időközönként megfélemlítésül ránt elő; nem, a pótadó behozatala azonnal a legszomorubb valósággá válik, mihelyest a költségvetést irreális alapokra helyezzük. Ezt Stoll B. képviselő ur is szives volt elismerni, midőn azt irja: »ha a közpénztárnak fedezet kell, amúgy is a végső és állandó fedezete s szükségletének biztosítéka (a város) lakosságában van.« Mi volna más e biztosíték, mint a pótadó ? S e kijelentésével czikkiró képviselő ur önmaga czáfolja meg azon állítását, hogy »elöljáróságunk a házipénztár érdeke iránt elfogult s talán kész azt a közönség érdeke fölé helyezni.« Dehogy! A tanács nagyon jól ismeri azt a megdöbbentően nehéz helyzetet, melyben a mostoha gazdasági s kereskedelmi viszonyok folytán a város polgársága sinylik s épen azért, midőn a közpénztár érdekeit védi, tulajdonképen és igazában a polgárság érdekeit védi, nehogy a kellő körültekintés, okos mérlegelés és előrelátás elmulasztásával oly helyzetet teremtsen, mely iparos és kereskedő osztályunk tűrhetetlen helyzetét még tűrhetetlenebbé tegye. A kérdés az, hogy ily körülmények között taná- csos--e, okos dolog-e a város rendeo évi jövedelmét és nem közvagyont képező eladott erdőtermék értékét végérvényesen lekötni; vagy fentartani magunknak a szabad kezet, hogyha majd a mindnyájunk által melegen óhajtott czél, hogy a költségvetésnek egyensúlya a befolyt erdővételár évi részletének kihasitásával fentartassék, — a legnagyobb takarékossággal sem lesz keresztülvihető, legyen mégis legitim alapunk, a mihez nyúlhassunk s ne legyünk kényszerítve az első deficit megjelenésére mindjárt az amúgy is túlterhelt polgárság vérét szipolyozui a pótadóval. Stoll Béla képviselő ur álláspontja -az, hogy a Laposerdő eladott vágásainak tizenhét évi vételára, nem tekintve azt, lesz-e pótadó vagy nem s ha pótadó lesz és pedig nagyobb mérvű, lesz-e kenyere és zsi- rozója iparosainknak és kereskedőinknek, — mondom, a vételár mindentől eltekintve hasittassék ki a költségvetésből és mint szigorúan megkötött tőke a vízvezeték czéljaira fordittassék. Az én álláspontom pedig az, hogy experimentálni, a sötétbe ugrani nem szabad. Ám emeljük ki a költségvetésből a Lapos-erdő eladott vágásainak tizenhét évi jövedelmét s a háztartás egyensúlyát igyekezzünk fentartani a bevételi források lehető kiaknázásával s a kiadási tételeknek a minimumra való leszállításával
