Nagybánya és Vidéke, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-02-18 / 7. szám
Nagj7bánya, 1900. Február 18. — 7. szám. XXVI. évfolyam. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNm^m ä A MEGTELE1TIK 2v£Z 1ST EDIERET \ :j Előfizetési árak:: Egész évre 8 Kor. Fél évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20 fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. ■*/ Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 245-ik szám atá-ü-'V"' Nyilttér soron ként 20 fill. A plébános-választás. Nagybánya város katholikus hitközsége, egy nagy horderejű kérdés magoldása előtt áll. A Rátz Pál halálával megüresedett plebá- nosi állást kell betölteni, a Smoczerek és Lukácsok örökébe uj papot választani, a ki méltó legyen e fontos állás diszéhez s méltó a tekintélyes hitközséghez, mely az intelligenczia nagy számát beleértve, négyezer lelket számit hívei közé. Éppen azért nem csekély a föladat, a mi a választókra vár és érlhető amaz ideges forrongás is, mely választás előtt s a combi napoknak változatai között élénk hullámzásban tartja a kedélyeket. Mindenki tudja, érzi, hogy a megválasztandó lelkész, nemcsak ez állásának betöltője, de hosszú időkön át irányadó vezére lesz híveinek, sőt ha szivével, eszével kimagaslik a többiek sorából, úgy e város művelt társadalmának is, valláskülönbség nélkül Szent igaz tehát, hogy a katholikus parochiát, melyet egykoron az aranyszáju Smoczer, a sziv- jóságáért közbecsűlésben élt Lukács és a minden izében derék pap Rátz Pál töltött be, ha nem is tökéletesebb emberrel, de legalább az elődökhöz hasonlóval akarnánk betölteni, mert hiúk is vagyunk, nemcsak katholikusok és szeretjük, ha a papunkat övedző népszerűség fényében, mi is sütkörézhetünk! Azon általános érdeklődés közepette, mely a megválasztandó nagybányai plébános egyéniségét körülveszi s a mely az ő tiszteletreméltó személyéhez a vágyaknak, reményeknek és óhajtásoknak minden érdeklődő lelkében nap-nap után megújuló érzelmeit fűzi, engedjék meg nekem is, ha megalkotom magamnak az én jövendő papom ideálját. Két táborát ismerem a szellemi harczosok- nak, a kik a vallások papjainak egyéniségét illetőleg vitában állanak s a kik közül az egyik fél a papi jellegnek tulnyomóságát, a másik az egyházi és világi karakternek teljes szétválasztását követeli meg a lelkész személyében. Tempora mutantur . . . modernizálódtunk, haladlunk, fejlődtünk minden izünkben, az önzés utain ! A papnak is v lünk kell tartani, anyagias felfogásunkat velünk megosztani és sokszor nem a legönzetlenebb törekvéseinket támogatni, ha számot tart a mi vonzódásunkra és méltóvá akar lenni pajtáskodásunkra. A századvégi gondolkozás a papot ódlandólag oda képzeli a tanácstermek zöld asztalához, a különböző alakú és stylü fehér asztalokhoz, a poharozás közben elmondott felköszöntők szóáradatába, a küldöttségek és bizottságok gomolygó tömegeibe, reverenda nélkül, tömjénszag helyett chypre illattal, s ha már végkimerült e társadalmi kapaszkodásai közepette, mellékesen a templomba is, a hová úri ember ritkán vetődik, csak a nép. ízlés dolga az ilyesmi, de én a stréber papot: a külsőségek Ízléstelen filogtatásával, vallásos belső tartalom nélkül, nem óhajtóin. Nincsen a világon jóravaló társadalmi állás, a melynek viselője, annak előkelő jellemvonásait ne örökölné és eltörölhetetlenül magán ne viselné. A kinél hiányzik e lypikus vonás, az nem él szeretettel ésjelkesedéssel hivatásának és igy nem is méltó embertársainak becsülésére. A hivatásáért lángoló művészt, a kötelesség- tudó hivatalnokot, a jóravaló mesterembert, mindig magam előtt látom, akár a műteremben, hivatalban, műhelyben, vagy a társadalmi érintkezéseknek bármely helyén és idején találkozzam velők. Hisz e tulajdonságok képezik belértéköket, ez teszi őket vonzóvá, érdekessé, rokonszenvessé, ez a varázs, mely sziveinket kitárja előttök! S ha áll e föltevés a világi egyéneknél, mennyivel inkább mellőzhetetlen tulajdonság a vallással szorosabb értelemben foglalkozó lelkészeknél! A pap legyen első sorban pap és teljesítse híven, becsületesen, megadó vallásos türelemmel, emberi szelídséggel nemes hivatását. Utal a templomba vezessenek és szeplőtelen lelkének vágyai, egyesüljenek hívei nemes óhajtásaival! Kényes Ízléssel, előkelő tapintattal szabja meg a határokat, a melyek körében világi func- tiókat is teljesíthet — sót világi pap mivoltából kell is, hogy teljesítsen — de akár a képviselők termében, akár a clubbokban, vagy a társadalmi élet különböző köreiben látom őt, őrizze meg talárjának méltóságát és komolyságát s ne halványuljon el rajta a kereszt, melyet mindenkor hivatásáért melegen dobogó szive fölött kell hordania! Gondoljuk meg tisztelt polgártársaim, akik egy súlyos felelősséggel megyünk a választási urnához, hogy nem egy kiváltságos osztály kis- sebbségnek, hanem négyezer katholikusnak választunk papot. E hatalmas tömegnek elenyésző minoritása él, a szorosabb értelemben vett előkelő társaságban. A nagy többség szegény, nagyon szegény ember, a ki keserves kenyerét a dohos műhelyekben, a bányák sötét tárnáiban s a közönséges emberi foglalkozások gyéren jövedelmező, emberi erőt sorvasztó munkáiban keresi meg. E népnek egyedüli kincse, szivének egyedüli költészete, reményeinek és megnyugvásá- sának egyedüli mentsvára a vallás! A léleknek e poezisét híven megőrizni, ápolni és fejleszteni kell. A ki közönbösségével megrendíti annak alapjait, nemcsak durva kegyetlenséget követ el az emberi kedélyeknek e jobb érzése ellen, hanem veszedelmes merényletet is, a mely sociális életünk szélsőségre hajló csapongásai közepette, éppen a mi bányaváro- sunkban, könnyen és keservesen megbosszulhajta magát. Az egyéniségét kizárólag társadalmi tevékenységében fölemésztő papnak, alig juthat A „NAGYBANYA ES YIDEKfi" tárczája. Maddalena. — Irta : Bakcsy Kornél. — I. Hajnalodon. Kelet felől fényes világos esik jelent meg az egen, kettévált az éj fekete foszlánya s lomhán. szaggatott alakban oszlott szerteszét. A köd lassanként a magasba szállott fel s a végtelen szürkeségből kibontakozni kezdett a nyugodt, a fenséges tenger. Karcsú halászbárkák ringlak a nyílt Adrián, a hűs reggeli szellő meg-meghimbálta őket. Erőssen kifeszitett hófehér vitorláikba belekapaszkodik a szél, megfodrozza, kiduzzasztja őket, majd nekik dűl, taszít egyet rajtok és a parányi alkotmányok engedelmesen hajtják meg fejőket s mint a nyil repülnek tova a fodros hullámokon. Parti halászok mennek rajtok, csoportosan indulnak el hazulról, napokat, éjeket vannak távol faluiktól, nem látnak egyebet, mint eget és vizel, nincsen más közelükben, mint isten és tenger. De a tenger jó czimbora! Ételt, italt, ruhát, vagyis életet ad nekik; visszafizeti ragaszkodásukat, hüségöket, csak néha-néha követel áldozatot érte, talán attól, akire megharagszik, aki megbántotta őt?! Ki tudná kifürkészni? Rósz éjjel volt. Hiába eresztették le hálójukat, nem akadt fogás. Csak Gázzá Enricónak volt szerencséje. Gyönyörű nagy hal került hálójába, alig bírta reggel kiemelni. Mikor pedig künnt feküdt már a bárka tetején, erősen kezdett viczkándozni, hatalmas farkával nagyokat csapott maga körül, megérezte, hogy csapdába került; rángatni kezdte a hálót s még jobban bele bonyolította magát. Enrico fogta a halat, elvonszolta a külön rekeszhez, de nem birt vele, el kellett vágni a hálót, csak úgy tudta beengedni a nyilason. Aztán a hálóját akarta megigazítani, hogy ismét kivethesse azt. Majdnem készen volt vele, mikor Fede- rigó közeledett hozzája hajójával. Enrico meg nem állhatta, hogy el ne dicsekedjék fogásával s magához intette szomszédját. A vén halász irigykedve nézte a szép példányt, majd megszóllalt: — Szerencséd van a halakban, kár hogy az asszonyokkal nem vagy ily szerencsés. — Hahaha! nevetett. Enricó, hát hogy érted azt öreg. — Hát csak úgy, hogy akkor jobban is szeretne a feleséged. Enricó megijedt a halász beszédére. — Mit beszélsz a feleségemről ? Mi van a feleségemmel ?! Az öreg halász nyugodtan füstölt tovább s csak fogai közt mormogta. — Semmi baja, most tán még alszik jóízűen. Enricót nem elégítette ki e felelet, feltámadt benne a féltékenység ördöge s megrázta a halászt. — Beszélj öreg, beszélj, mi van a feleségemmel, azt mondtad, hogy nem szeret?! — Azt éppen nem mondtam. — Hát mit mondtál! A halász reá nézett, majd kirántotta magát kezeiből, — Hagyj békét nekem Enricó, lássak a dolgom után. De Enrico utána ugrott. — Hohó öreg, addig el nem mégysz, még el nem mondsz mindent. Á halász megvetőleg nézte végig. — Jó, hát tudd meg, hogy megcsalt, hogy szeretője van. — Federigo! kiáltott Enrico reszkető hangon. Ügyelj Federigo mit beszélsz! Isten legyen tanúm, hogy bizonyságot szerzek felőle s ha kisül, hogy hazudtál, hogy meggyaláztad az ártatlanságot, két kezemmel fojtalak meg! A vén halász ügyet sem vetett reá, átugrott bárkájába, megragadta az evezőt s anélkü, hogy hátrafordult volna, kiáltotta vissza. — Jó, jó, csak eredj, bizonyosodj meg felőle. Enrico sokáig nézett a vén halász után, mig csak el nem tűnt szemei elől a bárka fehér vitorlája, fülébe egyre csengtek ama gyalázó szavak, majd elakarta űzni a zsibongó gondolatokat agyából. — Nem, nem lehet! Federigo tévedt, vagy csak a gyáva irigység szólalt meg belőle, hogy örömömet elrontsa. De az ördög, a féltékenység ördög, éber szemekkel őrködött, leste áldozatának minden gondolatát, nem engedte kisikolni körmei közül. Enrico nem birt magával. Szivét egyre korbácsolta a vágy, látni őt, Maddalenát, kit szeret, kit imád, akiért küzd, akiért él s az ördög egyre azt súgta fülébe: Eredj, ne késsél! Nem tudhatod, hátha ? S Enrico nem birt ellenállani a titkos erőnek, megforditotta bárkáját, kitolta az evezőket, kifeszitetle vitorláját s mint a nyil, úgy repült a hajó az északi szél alatt. Útközben elhaladt egyik-másik pajtása bárkája előtt, meg is kérdezték tőle: — Hová mégy ilyenkor Enrico! De Enrico nem felelt, izmos karjaival csak a vizet szelte, szemeivel csak falujának irányát kereste. Egészen besötétedett már, mire elérte a partot, ki akart kötni a rendes helyen, kis házikója előtt, de az ördög mást súgott neki. Ott szállt partra a falu végén, hol az a kis kanyargós ösvény vezet ki a nyílt Adriára, bárkáját behúzta a babérfák ágai közé s úgy indult el gyalog — haza felé.
