Nagybánya és Vidéke, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-07-22 / 30. szám
Nagybánya, 1900. Julius 22. 30. szám. XXVI. évfolyam TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEaiELEUTIK lv£I3STIDE:2Sr 'V.A.S.Á.íeiSr.A.IE5 . vu t ;)V ■ /'V Előfizetési árak: Egész évre 8 Kor. Fél évre í Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20 fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvny indájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 245-ik szám alá — küldendők. Nyilttér soronként 20 fill. Magasztos ünnepnap elölt állunk, mely nemcsak a mi ünnepünk, hanem ünnepe az egész magyar nemzetnek! Hiszen az, kinek szobra leleplezésére készülünk, a mi vérünkből való vér volt ugyan, de Ö maga, nagyságának, dicsőségének egész teljességében nemcsak a mienk, hanem a magyar nemzet összességéé! Az a kegyeletes ünnepnap, midőn a meg- dicsőült érezbe öntőit fenséges alakjáról a politikai, tudós, művészi és irói világ képviselőinek jelenlétében lehullik majd a lepel, mig egyrészről hirdetni fogja, hogy a magyar nemzet megbecsülni, tisztelni s megőrizni tudja a nemzeti nyelv, a nemzeti érzés halhatatlan apostolainak emlékét, ugyanakkor lélekemelő módon tanúságot fog tenni arról is, hogy itt a végvidéken Nagybánya város hazafias közönsége éber szemmel, lelkiismeretes kötelességérzettel áll örálló helyén s magyar szivének egész lelkesedésével végzi azt a missiót, melyet a magyar szó, a nemzeti érzés védelmében és terjesztésében már századok óta teljesít. Az a szobor pedig, melyet a Lendvay- léren a kegyelet emel a társadalom áldozat- készségéből, nemcsak a megdicsőült mithikus nagyságának lesz apolheozisa, hanem glorifi- kácziója lesz egyszermind ama legendás kor hőslelkü bajnokainak is, kik évtizedeknek verej- tékes küzdelmeiből elszánt, kétségbeesett har- ezok megvívása után menthették csak meg édes, zengzetes nemzeti nyelvünket s fajunknak puritánul egyszerű, de minden időben tiszteletet parancsoló jellemvonásait. Hiszen mi volna nemzetünkből, mi volna hazánkból, ha c küzdelmes idők csodálatra méltóan hősies alakjai nfem állották volna meg helyüket sziklaszilárdan, rendületlenül ? Magyar szó, magyar dal csendühle-e az alföldi rónákon s a magyar kuliura oly dicsőségesen megállaná- e helyét a nemzetek nagy versenyében? Készüljünk mindannyian a nagy ünnepnapra. A társadalom minden osztálya munkáljon közre, hogy ez ünnepnap teljesen méltó legyen úgy a megdicsőült emlékéhez, mint városunk régi jó hírnevéhez. Az ünnepély magasztos harmóniáját meg ne zavarja egy disszonáns hangse s ne feledjük egy pillanatra sem, hogy a mi ünnepünk egy nemzet ünnepe s velünk midőn Lendvayban a magyar szó, a nemzeti érzés halhatatlan apostolát s a magyar színművészeinek egyik legnagyobb alakját glorifikáljuk, maga a magyar nemzet összessége ünnepel. ... És állni fog a szobor díszére, dicsőségére városunknak; de örökre lelkesítő jeléül annak is, hogy mindenki miképen rójja le hazája, nemzete iránti kötelességét. Német színészek Lenclvayról. A Budapesten vendégszerepeit berlini színészek a napokban megkoszorúzták Eendvay Márton szobrát^ mely a nemzeti színház udvarán van felállítva. Ez alkalommal Gregory Ferdinand a berliniek nevében beszédet mondott, melyben a legnagyobb enthuzias- mussal szólott Eendvay művészetéről, a kultúra királyának nevezve őt. Nyílt tanuságtétele e beszéd annak, hogy Eendvay művészete nemcsak mi előttünk nagy, szinte utolérhetlen, hanem hogy az ő káprázatos géniusza előtt tisztelettel, hódolattal hajtja meg lobogóját bármely nagy kultulnemzet is. Gregory beszéde igy hangzik : „A művészet fórumán állunk. Nagy férfiak és nagy tehetségek lehelletét érzem. S a távolról mintha csata- kiáltást hallanék, mert harcz és művészet között benső rokonság van. De hol bensőbb, mint épen e helyen? Vas Gereben még a nemzet napszámosának nevezte a magyar színészt: mily távolság a napszámostól a kultúra királyáig, a ki itt fölmagasztos uh; a ránk tekint! Milyen megtett utat mutat, ez s milyen harezot s milyen tudatos érát és milyen győzelmet! A magyarnak templom lett a színház, a mely a legszentebbet rejti és óvja: a nyelvét, az egyéniségét. Mi azonban, a kik az egyéniséget keressük, bárhol legyen is, mi szeretett barátnak nevezzük Magyarországot ama néhány nap után, a melyen Budapest, ez a szeretett, bájos gazda- asszony vendégszeretetében részesített bennünket. Sokat viszünk magunkkal innen, a mi csak idővel fog kiformálódni bennünk; most hamarsággal gyűjtjük szivünkben a száz meg száz vonási, a melyet majd hasonlatos és alkalmas drámai karakterekre fogunk ruházni. Valamennyi közül azonban a legelőkelőbb vonás a művészetért való az a gátdöntő lelkesedés, a melyet nap-nap után fölirhattunk emlékezetünk táblájára. Hogy kifejezzük hódolatunkat e fölséges nemzeti tulajdonság iránt, azért jöttünk ma ide. Frissen font koszorút teszünk le a nagy Eendvay Márton lábai elé. O egy élet, hossza során stilizált dikezióban és emelkedett retorikában prédikálta önöknek a gondolkodás nemességét, talán a mi Schillerünk szive szerint, a ki igy szól a művészekhez : Kezetekben az e.nberi métóság ! Óvjátok meg ! Veletek hanyatlik, veletek száll mag sba a világ ! Mi, berlini színészek kis ifjú csapatja, sokkal egyszerűbb dolgokat mutattunk önöknek: a parasztos lelkészház szerény, üde környezetét ; szürke lakács- műhelyt tele nyomorral és piszokkal; az Alving-féle gyermekmenedék rozoga oszlopait — a mi mind merőben más föladat, mint a melyet Lendvay Mártonnak kellett megoldani. Nem jobb föladatok ezek, de nem is rosszabbak, mert ezekben is és amazokban is emberi szenvedelem lüktet, mely lelkűnkhöz szól. Igen mi akaratunkban egynek érezzük magunkat veled, a ki előtt meghajtott fejjel állunk. Mi is akarjuk erős kézzel megragadni a néző lelkét, hogy veiünk ézezzen fájdalmat és örömet. Lelkűnkben a kezedet csókoljuk s várunk, hogy szelíd szemeddel jóságosán tekints ránk, hogy lángod egy szikrájára érdemesíts bennünket, hogy beszédes ajkad megnyíljon s megerősítse, a mit Magyarország fővárosa mondott nekünk : Nincs hamisság bennetek! Ki tudja azt fölfogni, hogy mi erre mily büszkék vagyunk ! Üdvözlünk téged, Lendvay Márton, s te benned bátorkodunk üdvözölni a magyar művészetet.« A „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE” tárnája. Fonjátok csak .... JjfÍonjátok csak a koszorút «őt Fehér mirlus-ágból! Csináljatok szép menyasszonyt Abhól a kis lányból! Szöghajába tűzzétek föl Azt a fehér fátyolt, — Eszébe se jusson soha Hogy valaha lány volt! Beszéljétek tele lelkét Mesés boldogsággal! Hintsétek be, fonjátok be Útját rózsa-ággal! De vigyázva! Rózsa között Tövisre ne lépj n ! Föl ne sirjon lelke egy-egy Lánykori emléken ! Mirtusból font koszorúja S az a fehér fátyol, Mindegyik egy álmot tartson A leikétől távol. Oh ! mert, hogyha egyet is csak Meghagynátok nála, — Fátyol alatt a szemetek Bús menyasszonyt látna! Ne menjetek vele akkor Vidám esketésre, • Hanem inkább galamb-torra Rózsa-temetésre. Mirtusból font koszorúját Dobjátok csak félre ! Az a fehér fátyol pedig Jó lesz — szemfedélre. Erdélyi Zoltán. Romantikus történet. Megejtette a szivem .... Virágfaki’.dáskor, midőn a májusi rózsabimbók fakadoztak, láttam legelőször és rabszolgája lettem. Belenéztem mélységes kék szemeibe, reám ka- czagott hullámosán fodros arrnysárgás, szöszkés baja, rózsaszínű ruhácskája és én az nap úgy találtam, mintha a nyíló orgonabokrok tövében a madársereg szebben dalolná a szerelmet, elbüvölőbb. igézőbb volna az ég ábrándos kékje, a nap fényében fantasztikus csoportokká verődő bárányfellegek és talán legelőször sóhajtám el életemben: — Mégis szép az élet! Az ideig mindig hitelezőim képeivel aludtam el. kik mindig feles számmal kisértek az élet tövises utain, mint árnyék a fényt, ijesztően növekvő arányokban, de akkortól fogva az a rózsaszínű ruhás, aranysárga hajú leányka tölté be az egész szivemet. Félévi aljegyzői fizetésem vándorolt már a különféle virágkeieskedésekbe, amidőn elhatároztam, hogy nyilatkozni fogok. És nyilatkoztam. Szivet megejtően szép nyári alkonyat volt. Tériké olt ült az ősi kúria verandáján, melynek széttárt ablakain keresztül kíváncsian, mosolyogva kandikáltak be a nyíló vérszinü pünkösdi rózsák. Előtte a piczinyke asztalon nyitott könyv hevert, migő önfeledten elmerengve nézett a kéklő messzeségben elhúzódó Kárpátok sziklás, ormos hegylánczaira. Észre sem vett, amidőn beléptem s köszöntésemre félénken összerezzent. Egymaga volt. Az öregek a kertben nyesegették a rózsabokrokat s igazgatták a virágágyakat, hogy reászolgájanak az estebédre. Mert nincs csúnyább valami a lustaságnál, szokta mondogalni az öreg Kenéz György, akinek pár ezer holdnyi, (elevényes, jól termő fekete földje megengedte azt, hogy virágágyainak, rózsatőinek gondozását tekintse élete föhivatásául. Nyugat felé az ég perémje mintha tűzben állott volna. Az alászálló nap bíborvörösre festette a nyugati égboltozatot s egy-egy visszaröppenő sugár áttörve a rózsabokrok sűrűségén, végéig csokolgatá Tériké üde, hamvas arczál, kibontott, hullámzó aranysárga haját, mely bűvösen, igézőén csillámlott a búcsúzó nap sugaraiban. ~ Merengéséből felriadva, barátságosan nyujtá felém piczinyke kacsóit. Most vagy soha, gondolám s leküzdve mély felindulásomat, tőlem tehető olvadékony, jelentőségteljes hangon ejiém ki nevét: Édes Tériké! . . . ügy látszott, mintha a bensőségleljes, bizalmas hang kissé meglepte volna, kérdőleg emelte reám ártatlan kék szemeit. De ha már benne voltam, nem akartam gyáván visszavonulni, hanem a már említett olvadékony hangon folytatám: Milyen fölséges, szép idő van! . . . — Valóban gyönyörű alkonyat van! válaszold elmosolyodva. Csak ekkor vettem észre azt a szörnyű badarságot, melyet elkövettem. De hogy is kerülhetett a nyelvemre a fölséges szép idő, amidőn én azt ákarLendvay.
