Református főgimnázium, Nagykőrös, 1935
18 körül és Erdélyben. De amióta megnősült és az anyagi viszonyai is jobban engedték, a nyugateurópai országok felé fordult figyelemmel. így járta be feleségével együtt kettesben vagy egy-egy nagyobb, társas kirándulásba kapcsolódva a Skandináv-államokat, Német és Olaszország nevezetesebb tájait, s benyomásait utijegyzetekben is igyekezett megörökíteni. Itthon aztán sokáig elmerengett rajtuk, lelkesülten idézgetve szép emlékeit, de ami emelkedett szellemére annyira jellemző, sohasem fölényeskedő módon a hazai állapotokra, hanem valami fájó rezignációval: vajha mindazt, amit odakint köveíésre- méltónak látott, egyszerre a írága magyar ugarba is át tudná telepíteni... így éldegélt szép, tágas kúriáján, jó egészségben, derűs kedélyben, még 70.-ik életévén túl is óraműszerű pontossággal végezve napi teendőit. És ezeknek a teendőknek, mindenki tudta, egyik legfontosabb mozzanata: páratlanul széleskörű levelezésének a lebonyolítása volt. Hiszen a saját szavaival szólva: mintegy a második énjét élte ki a Boldogult ebben a csodálatos korrespondenciában, ami rá nézve nem pusztán udvariassági tény, valóságos benső élménnyé vált ami ép annyira hozzátartozott az életrendjéhez, akár a folytonos tanítás és nevelés. Vaskos naplója naptárszerü pontossággal jelezte éveken át: hogy kitől, mikor és milyen tárgyban kapott levelet ? Hogy maga meg mikor és milyen értelemben válaszolt reájuk? És mivel ezek a röpke lapok egyúttal teles-tele vannak egy félszázad köz és magán életére tett utalásokkal, joggal hiszem, hogy méltó lenne őket gondosan összegyűjtve a város, az egyház vagy a gimnázium levéltárában kultúrtörténeti adalékokként helyezni el, amelyeknek a jövendő kor Kőrös társadalmi életének rajzánál még bizonyára igen jó hasznát fogja látni. Ilyen sokoldalú és állandó munka közepette érte Joó Imrét 1934. március havában az a ritka kitüntetés, hogy doktori szigorlatának ötven éves fordulója alkalmából kedves Almamatere, a kolozsvár-szegedi egyetem aranydiplomával tüntette ki, még pedig olyan megtisztelő alakban, hogy maga az egyetemi küldöttség jött át hozzá Szegedről, és Imre Sándor rektori képviselő ajakán köszöntötte a jubilánst, mint olyan férfiút, „aki a magyar tudomány fejlődésének, a magyar nemzet művelődésének érdekében hasonlit- hatatlan munkát végzett" és »aki statútumaik értelmében ma is megérdemli, hogy az egyetem fiának tekintse“. Az egyház, a város, a kartársak és a volt tanítványok meleg üdvözletére pályafutásának mélabus emlékeivel s egy 500 pengős alapítvánnyal felelt az egyetem bölcsészethallgatóinak felsegitésére s abban a gondolatban, »hogy adományát szerény anyagi tehetségéhez képest még ezután is gyarapítani kívánja“. Betéti könyvének fedelére csak ezt a pár szót irta: „Hálám jeléül“, de ez a pár szó itt egy gazdag lelkiség vezető elvét tolmácsolja. Igen, ez volt eredményekben dús életútjának talán utolsó sugaras napja, ami szemmel láthatólag őt is, a hozzátartozóit is igen boldoggá tette. Boldoggá, pedig már ott lappangott a háta megett, mint Böcklin
