Református főgimnázium, Nagykőrös, 1935
ipppi 17 csak puszta szállást és eledelt adott, hanem valóságos szülőhelyettesükké és mentorukká igyekezett lenni mindenben. Külön házirendet statuál számukra, meghatározott órákban és rendszeresen tanítgitja őket, szóval a nála nyert lakás, — ezért hálálkodtak főként a szülők* — mondhatni kitüntetéssé vált, mely egyet jelentett gyermekük szellem-erkölcsi életének a felfokozásával. Gondos és methodikus eljárására semmi sem jellemzőbb, mint az a szállóigeszerű dicséret Kőrösön, „hogy ha a gimnázium tanulmányi naplója véletlenül megsemmisülne, a Joó Imre nnplójegyzeteiből pontosan vissza lehetne állítani az egészet, — hogy az egyes osztályokban hétről-hétre mit és milyen alakban tanultak* ? A sikereit különben jól ismerte az egész város, de legbeszédesebben hirdeti az a sok százra rugó levél, amelyben most a szülők, majd a szárnyra kelt ifjak hálálkodnak előtte, hogy a nála töltött időket életük alapvető éveinek tartják és hogy ki tudja mi lett volna belőlük, ha Ő és az ő finomlelkü hitvese nem kalauzolták volna őket annyi éberséggel és türelemmel, évek hosszú során keresztül. De hánynak volt a segítségére páratlanul széles összeköttetései révén „Joó Imre tanár úr“ még azután, kint az életben is! öt ágról szakadt, szegény ifjú embert csaknem egészen a maga költségén taníttat ki. Mindezt természetesen maga emlegette legkevésbbé, akkor is csak úgy, ha valaki mindenáron szóbahozta, hogy mi lett ezzel vagy amazzal a „nevelt gyermekével“ ? Ha azonban a fiúk tudatták vele valami jól kiérdemelt előlépé- süket, azzal aztán eldicsekedett fűnek-fának, sőt olyan lázas örömben úszott napokon át, mintha csak a tulajdon édes gyermekeinek a boldogulásáról lett volna szó a sikereikben .. . Nem, Joó Imre nem volt a mindennapi emberek közül való, és ha kényes ízlése, egyénisége nem tolakodott az első sorba, azért lehetetlen volt nem éreznie a maga becsét. Érezni, hogy amit tesz, azt mindig önzetlenül és magasabb elvek szolgálatában teszi,' és hogy joggal egyike a város legérdemesebb polgárainak. Bár érthetetlen okokból nem volt anyaszentegyházának a presbitere sem, de azért hű, munkás és áldozatos fiaként dolgozott annak az érdekében is utolsó éveiig. Nem volt vasárnap vagy más ünnepi alkalom, hogy kapcsos imakönyvével a kezében ott ne ült volna szokott helyén, a tanári padokban, olyan áhítattal zengve a zsoltárokat, mint egykor, gyermekül tette atyja orgonájánál a szatmári öreg „láncos templomban“. Vallásos érzéseivel, amennyire ismertük, talán csak forró patriotizmusa tudott vetekedni. Ami szépet és jót el lehetett képzelni, azt mind kedves szülővárosára, Szatmárra rakta volna. Milyen méla sóhajok közt vette ajkára már a nevét is, különösen azóta, amióta Trianonnal együtt azt is — fájdalom — elvesztettük. Még irredenta álmainak is ilyen szólamokban adott kifejezést : „Ha majd Szatmárra megint bevonulunk“ ! „Ha majd ismét vizűm nélkül mehetek vissza a szülőhazámba“! Mert Joó Imre ha csak tehette, főként a nagyvakációkban, örömest és igen sokat utazott. Legényéveiben inkább idehaza: Felsőmagyarországon, a Balaton 2
