Református főgimnázium, Nagykőrös, 1913

14

Ott az magyart csellók semminek vélék,

Igen fegyvertelen népnek ítélek,

Harminczkettőt egy fegyverösént leiék,

Egy sem térne magyarra, azt beszéllék.

A csehek tehát fitymálták a magyar huszárokat, s azt hány- torgatták, hogy harminckettő tenne egy fegyverest. Tudjuk már most, hogy nem akármilyen fegyveres katonát, hanem páncélosat. A jámbor csehek nehéz vasasokhoz voltak szokva, azért nem igen bíztak, a lenge ruháju magyar huszárokhoz.

íme, ez a magyarázata Tinódi azon helyeinek, hol a fegyveres szó előfordul.

Harcolók. 1544-ben az esztergomi törökök Léva várára ütöttek, onnét akarták „elemelni“ Balassa Menyhértet. Menyhért úr „terekeket" a kapuiul eltágitá“. De azért azok „lovakat, marhákat eltakarnának“ s „nagyvígan“ indultak el haza. Kisérgette volna őket egy darabig Balassa, de rendes ütközetbe bocsátkozni velük nem volt elég erős, vissza kellett térnie. Néhány környékbeli végházból azonban a török kóborlása hírére újabb csapatok szálltak ki s utolérték a törököket a szálkái mezőn. Itt történt a mieinknek egy szerencsés ütközete, melyet Tinódi megénekelt „A szálkái mezőn való viadalról“ czimen.

Ez énekben olvassuk a következőket (R. M. K- T. III. 197):

Szálkái mezőre mikoron jutának,

Az terekek magyar zászlókat látának,

Ottan Ipol vizén el-általgátlának,

Ezök szömbe vívnak, egymásnak mondának.

Ezen az terekek kétségben esének,

Seregöt nagy szépen ők hamar szörzének,

A viz felől puskások helhöztetének,

Az Sábán vajdáiul ott ily szók esének :

Vélöm vala, harcolók ezök volnának De bizonnyal látom, hogy szömbe megvívnak.

Mert, az végbeliek, vitézök itt vannak.

Kiket meglátjátok, mind halálig vívnak.

A harcolók szó nincs megmagyarázva Szilády kiadásában, pedig ha a szót közönségesen ismert jelentésében vesszük, akkor