Református főgimnázium, Nagykőrös, 1903
8 az ország érdekeinek eléje helyezték, jóllehet ők is elismerték, hogy a küzdők valódi nemzeti hivatást teljesítenek. A vasvári békével azonban elszakadt a kapocs, a mely a kath. vallásu jó hazafiakat eddig a velük egy valláson levő dinasztiához fűzte s aggódva keresték a módot, mellyel a még megmenthetőt megmentsék. Hogy az udvar is nagyon érezte bűnösségét, kitűnik abból, hogy a béke feltételeit nem merte azonnal nyilvánosságra hozni, hanem várta a kedélyek lecsillapulását, s hogy ezt elősegítse, tanácsosnak tartá az ország vezető embereit szép szóval, Ígéretekkel elhallgattatni, szenvedett kárukért nekik némi anyagi kárpótlást nyújtani. „Enyhén kell velők bánni, — Írja Lipót egyik levelében — különben ágaskodnak, mint a kemény szájú lovak, vagy helyesebben, mint a csökönyös szamarak.“* Lobkovitz miniszter először Írásban, majd a Bécsbe tanácskozásra hivott magyar urakkal élő szóval is hiába igyekezett megértetni a kötött béke előnyös voltát. „Az egészen lenézett és semminek becsült Magyarország“** az ő lelkűkben is viszhangzott. A békét nem fogadták el, hanem az országgyűlés elé utalták. Az udvar azonban ezzel nem sokat törődött, hanem következetesen haladt tovább a maga utján. A török részéről biztonságban lévén és tudván, hogy az erejében megtört s csak tengésre kárhoztatott Erdély sem nyújthat az elégedetlen magyaroknak segítséget, az alkotmánysértéseket újakkal tetézhette. A német zsoldos hadat, mely az ország ínségének egyik fóoka volt, egyre küldözték az országba. Mivel a békében egymás ellenségének pártolását megtagadták, a török is sokkal szabadabban dúlhatta az országot. Csak magából Érsekújvárból egy év alatt mintegy 200 falut hódoltatott be s a véghelyek őrségének nem volt szabad a nyomorult földnépét a török ellen védelmezni úgy, hogy az sokszor télviz idején is kénytelen volt menekülni, s akit a török kardja el nem ért, azt a tél fagya ölte meg.*** A szatmármegyei Károlyt, mert, ismételt felszólításra sem hódolt be, 1672-ig kilenczszer dúlta fel a török. A végbeli magyar hadakat pedig véginségre engedte jutni az udvar. Élniök azonban ezeknek is kellett s igy ostoraivá lettek saját nemzetüknek. „Hét éve, — mondák — mióta minden tavasz- szal, mint az árvíz elborítják, mint a sáskák elpusztítják földünket, * Szilágyi S.: A magy. nemz. tört. VII. 203. 1. ** Pauler: Wessel. I. 48, 1. 1. jegyzet. *** Pauler i. m. I. 54.
