Református főgimnázium, Nagykőrös, 1898

Tartalom

5

vét fordította, mind a kettő szép, magyaros irálylyal, de Fábián Gábort még jobban köti a latin szórend alkalmisága.

A költői nemben egyedül áll Csengery János, a ki szakítva a hagyományos latin versalakokkal, először használja a tartalomnak megfelelő magyar versidomokat Catullus, Tibullus és Propertius fordításaiban.

Kovács József 1799-ben kisértette meg először, hogy „Aeneist“ 15 szótagos pár-rimes sorokban beszélje el; majd 1819-ben Édes Gergely itt-ott alexandrinusokban szóllaltatta meg Horatiust, — de mindegyik csak gyenge kísérletnek tekinthető.

E fordításaink vizsgálgatása közben két kérdés merült föl lelkemben. A humanismus és a magyar szórend kérdése. E két kérdés az, a melyre ez alkalommal röviden felelni kívánok.

I.

C. Sallustius Crispust 1596-ban fordították először magyarra, C. Jul. Caesart még elébb, de a fordítás keltét nem tudjuk, Q. Curtius Rufust 1619-ben, Publ. Vergilius Marót 1624-ben, Cicerót 1680-ban. Az 1596-tól máig terjedő 800 évi időszak az, melyre esik az említettem sok fordítás.

Az „iskolai használatra szánt“ fordításokat nem is említve, a jelen században majdnem négyszer annyi a fordítás, mint volt a XVIII. században. Ez a jelenség azt mutatja, hogy a római classicusok iránt való szeretet, azok tanulmányozása, fordítása nem csökkent, hanem föllendült. A humanismus, a human tárgy, a latin, a római nyelv tanulmánya fokozottabb; a római irók, költők müveinek méltatása, igazi megismerése, honi nyelvünkre a mai kor műveltségének s kívánalmainak megfelelő átültetése még ezután következik be.

Nézetem szerint nagyon csalódnak azok, a kik azt hiszik, hogy a latin nyelv is úgy járhat, a mint járt az 1890 évi XXX. t.-cz. által a görög nyelv, s helyébe a „nemzetinek* hangoztatott nevelés tárgyait lehet középiskoláinkban fölvenni.

Valahányszor e két nyelvről van szó, s a szakemberek nem engedik a latin nyelv mellőzését, mindig sokan vannak, a kik azt kérdik, minek is a középiskolai tanulót 8 éven át gyötörni a latin nyelvvel, mikor annak az életben alig veszi valami hasznát? Ezek a mai „reális“ kor emberei.

Mi dolog az, mondják többek közt, a politikusok, hogy a human nevelés emberei, a nemzeti nevelés tárgyait szorítják hátra a latin nyelv kedvéért? Hát nem az a czél, hogy akármelyik nemzetnek, épen a magyarnak, a nem- zeties nevelés tárgyainak kiterjedtebb mértékben való tanítása által, minél magyarabb, minél hazafiasabb, nemzeti szellemmel minél öntudatosabban teljes polgárokat neveljünk ? A human nevelés csak embereket nevel, nekünk hazafiakra van szükségünk.