Református főgimnázium, Nagykőrös, 1898
Tartalom
6 Midőn hangsúlyozom, hogy a human nevelés emberei is csak barátjai a nemzeti nevelésnek, azt is állíthatom, hogy mind a két említett fél emberei hamis eszményekért törnek lándzsát. A nevelés, a tanítás igazi eszménye az, hogy az emberi műveltség közös forrásai alapján neveljünk jó hazafiakat; mert mig az első által közös kapcsolatban vagyunk az egész emberiséggel, a világműveltséggel, más oldaliból a nemzeti műveltségnek ápolása czélozza a nemzeti erőnek, geniusnak fejlesztését, érvényesülését. Csak röviden kívánom vázolni, hogy milyen szolgálatot tettek a római classicusok s egyes Íróik a mai műveltségnek. A keresztyén művelődési folyamatnak három nevezetes mozzanatát kell figyelemre méltatnunk: a kezdetet, a renaissance korát, a reformátiót a felvilágosodás korszakával. „Ha a human nézetek nem győznek az első kér. világban, ez esetben a kér. világ culturájának helyzete nem nagyon különböznék azon stagnáló állapottól, a melyre a mohamedán világ van elitélve“. „Ambrosius, egyházi atya által Cicero ethikája lett az elismert kér. erkölcstan“. A keresztyénség az egyéniség szabad kifejlődése elé a dogmák által súlyos gátakat emelt. „A renaissance, mint John Addington Symonds mondja, annak a története, hogy miképen érte el öntudatos szabadságát az európai népfajokban lakozó szellem“ ; tehát a szabad egyéniség kifejlődésének mozzanata, mely „nem fölfedezte a régi Írókat, hanem az értelem erőteljességével fölhasználta azokat,“ oly vezért keresett, a ki megszabadítsa a szellemi szolgaságtól. E vezér Cicero volt s vele föléledt az egész római classicus táborkar. Forma tökélyre, józan és önálló Ítélkezésre a classicusok, épen Cicero tanítják a renaissance embereit. A reformatio s az úgy nevezett „felvilágosodás korszaka“, főleg az utóbbi, midőn elismerte, mint Luther, „hogy a ki becsületes filosofiát akar, az olvassa Cicerót“, mint nagy Frigyes, ki azt mondta: soha nem élt még a világon egy második Cicero: egyszersmind megbecsülte Ciceróban azt az államférfit, a ki „szerette a római alkotmányban a monarchikus, aristokratikus és demokratikus elemeknek azt a harmonikus egyesülését, mely képes volt minden haladásra“. Másrészről „nemcsak a nyelvének világuralomra módot adó geniust, nemcsak a körmondatok utolérhctlcn mesterét, nemcsak a mindennemű latin próza őserejű atyját kereste föl benne húsz évszázad szellemi hullámzása, hanem tartalma az, melyhez oly örömest fordult a Kr. utáni korok műveltsége legjelentősebb forduló pontjain, leghatalmasabb mozgalmaiban“.
