Rajeczky Benjámin: A pásztói apátság az újkorban 1526-1950 - Tanulmányok Pásztó történetéből 2. (Pásztó, 1991)

II. fejezet Wellehrád kísérlete. 1699 - 1776

lamester háza. Egyetlen magyarázatának csak az akkori plébániaépület szolgálhatott (a mai napközi helyén), melyet 1653-ban a város tényleg az apátság kőfalára épített,

64 nyilván annak elhagyatott volta és az alacsonyabb építkezési költségek miatt. Bármennyire volt is Zolnay egyidejűleg apát és plébános benne, a plébánia, mint utolsó éveiben maga is bevallotta a püspöknek, az egyházmegyéhez, nem pedig az apátsághoz tartozott, tehát a plébániaépület is, melyet a püspökkel való jóviszony érdekében az apátsági terület ellenére is plébániai tulajdonnak kellett volna tekinteni, legfeljebb valami ellenszolgáltatás igényével. A Monostor-malom jövedelme a török idők alatt jó darabig a plébános (és egyidőben a kálvinista prédikátor) ellátására szolgált; mint láttuk, az apátsághoz tartozását Zolnay tanúvallomások alapján kielégítően igazolni tudta. Ennek ellenére 1702-ben Terennei Márton sajátjának foglalta. Viselkedése emberileg érthető volt: Zolnay éveken át igen méltánytalanul bánt vele, és nyomorúságos lakásviszonyokba kényszerítette; minimális jövedelmét az apát halála után végre a malom hozamával tudta emberséges ellátásra emelni. Utódai, Váraszóy Mátyás és Foglár György a Rákóczi-időkben a város részéről formálisan biztosított jövedelem híján ugyancsak felhasználták a malom rendszeres szolgáltatását. 1711-ben Winkler András plébánossal már hivatalos, a püspök által jóváhagyott konvenciót kötött a város, ennek alapján a plébánia jövedelme végre a városhoz méltó módon volt biztosítva.

65 Nezorinnak ez a körülmény kedvező hivatkozási alapot nyújtott volna a malom megegyezéses átvételére. Biztosan megtérült volna az érte felajánlott kártérítés, a plébániával való jóviszony pedig az ügyre fordított és a nyilván nem nagyon tekintélyes anyagi áldozatot hálálta volna meg. A békés megoldás lehetősége ellenére Wellehrád az egyháziakkal szemben is tartotta magát az 1702-es királyi kinevezés szövegéhez. E szerint Zolnay az apátság javainak "venis et indubilaliis possessor"-^, valódi és kétségtelen birtokosa volt. Az ő utódaként kinevezett Nezorin apát a főkegyúri adományozás alapján a "jog szerint és régóta az apátsághoz tartozó" javakat (a stereotip felsorolás szerint: városokat, falvakat, birtokokat, erdőket, réteket, mezőket, a hozzájuk tartozó jövedelmekkel) és a velük járó jogokat és kiváltságokat elnyerte.

66 Láttuk, hogy okmányok támasztéka híján Zolnay birtoklása volt az egyetlen kiindulási lehetőség az apátság hagyományos tulajdonának hangoztatására. Nagyon valószínű, hogy ennek az egyetlen alapnak féltése miatt nem mert alkudozásra gondolni. Attól tartott, hogy ha egyetlen pontban enged a Zolnay-féle tulajdon követeléséből (például lemond a plébániaház jogáról), szabad utat enged a világi birtokosok követeléseinek is, akik ugyancsak a hagyományos kézben tartás címén igényelték az apátság általuk elfoglalt földjeit és jogait. Tény, hogy 1712 szeptemberében, a szatmári béke után csendesedő légkörben (Pásztón viszont a város újabb birtokos ellenes időszakában - ami egyelőre a konkurrens birtokosok viszonylagos csendjét jelentette) Nezorin 10 év várakozás után érvényt akart szerezni az apátságot ciszterci alapon felélesztő királyi megbízatásnak. Nagy kár, hogy az országos pestisjárvány híre miatt nem vállalkozott személyes találkozásra 64. SOÓS, 23. p. 65. Uo. 23. p. 66. BÉKEFI, I. 674-677. p, illetve a CCXLIX. sz. oki.