Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére (Budapest–Salgótarján, 2008)

VÁLTOZATOKA VÁROSRA, A LAKÁSRA ÉS A TUDÁSRA - Gyáni Gábor: A szobaeb és a városi úri életforma

Ez utóbbin az értendő, hogy a lehatárolt földrajzi koordináták között szabadon mozgó, azok határait szinte soha át nem lépő kutyahordák biztosították az utcai rendet oly módon, hogy nem engedték be az idegent, aki ha véletlenül mégis betévedt ide, számolhatott a kutyák támadásával. Az otthonos kisközösségekként egymástól elszigetelt életet élő hagyományos isztanbuli népesség ilyenformán a kutyákra bízta az élet biztonságos fenntartását. Különösen életfontosságú volt a biztonság ilyetén garantálása az utcai közvilágítást a 19-20. század fordulóján is nagymértékben nélkülöző Isztanbulban (annak főleg külső részein); éjszakánként a kutyák őrködtek a lakók nyugalma fölött, elijesztvén és távol tartva az idegeneket, a feltehetően rossz szándékkal betolakodókat. Ezért is keltett kedvezőtlen visszhangot az, amikor a hatóságok 1910-ben úgy döntöttek: eltüntetik a kutyákat Isztanbul közteréről, hogy mind egy szálig átvigyék őket egy távoli szigetre. A cél az volt, hogy ily módon a modern nagyváros imázsának megfelelő körülményeket teremtsenek Isztanbulban. A kutyáiktól megfosztott mohamedán isztanbuliak azonban úgy érezték, életfontosságú társaiktól fosztották meg őket ezáltal. Hosszabb távon azt a célt is el kívánták érni a hatóságok a kóbor ebek nagy tömegeinek (egyes becslések szerint 80 ezerre rúgott ekkor a számuk) deportálásával, hogy átjárhatóvá tegyék végre a város sejtszerűen elzárt negyedeit és hozzájáruljanak a városi élet belső integrálásához. Ez sem nyerte el azonban a hagyományos isztanbuli lakóközösségek tetszését.

1 Mindettől teljesen eltér a modern (vagy modernizálódó) európai (keresztény) társadalmak kutyákhoz fűződő viszonya. Az utóbbi lényegi eleme az idővel a kutyákra is maradéktalanul kiterjesztett osztályozó, egyúttal regulativ gondoskodó figyelem modern kori intézményesülése. Mely gyakorlat teljes összhangban állt az embereket magukat is személyükben közvetlenül érintő hatalmi ellenőrzés fokozódásával, amely a modern élet mondhatni logikus és elkerülhetetlen velejárója. Michel Foucault-nak köszönhetjük, hogy ma már tiszta fogalmat alkothatunk magunknak erről a folyamatról. Foucault a „panoptikusság" metaforájával fejezte ki a hatalom gyakorlásának azt az újszerű módját, amikor a hatóságok (például egy pestis járvány kitörése elleni védekező reflex gyanánt) a térbeli elzárás módszeréhez folyamodnak. „Először is szigorú, térbeli hálóba fogtak mindent: a várost és »vidékét« természetesen lezárták, tilos volt elhagyni a várost, elpusztították a kóbor állatokat, a várost kerületekre osztották fel, ahol intendánst ruháztak fel a hatalommal. Minden utcát egy szindikátus alá rendelnek, aki felügyeletet gyakorol: halálbüntetéssel lakol, ha elhagyja az utcát. Kijelölnek egy napot és mindenkinek megparancsolják, hogy zárkózzék be a házába: halál 1 Vö. Schick 2008.