Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére (Budapest–Salgótarján, 2008)

VÁLTOZATOKA VÁROSRA, A LAKÁSRA ÉS A TUDÁSRA - Gyáni Gábor: A szobaeb és a városi úri életforma

sújtja azt, aki kijön. A szindikátus sajátkezűleg zárja be a házak kapuit kívülről; magához veszi a kulcsokat és átadja a kerület intendánsának; ő őrzi valamennyit a karantén végéig. [...] A pestises város a világtól elvágott, mozdulatlan merev tér. Mindenkit a helyéhez szögeznek. És aki elmozdul, fertőzéssel vagy büntetéssel az életét kockáztatja."

2 A hatalom érvényesítésnek a 17. század végétől meghonosodó ilyetén gyakorlata a felügyelet modern rendszerét a kizárás, pontosabban az elzárás territorializálásának alapjára helyezi. S mindezt azért, hogy becsatlakoztassa az egyént az intézményesen felügyelt társadalomba. A „kizárás" e nagyon sajátos módja, amely az egyént belefoglalja egy szerkezetbe, ekképpen normalizálja őt, így téve a személyt elfogadhatóvá (és nem büntetendővé) mind maga, mind mások számára.

3 Ezáltal pecsételődik meg idővel az ember világához tartozó élőlények, mindenekelőtt a kutya sorsa is, amely maga sem kerülheti el ezt a fajta normalizálást. A cél érdekében szám szerint kezdik nyilvántartani, majd különböző eljárásoknak alávetni őket, mint amilyen az oltás és a rendszeres orvosi felügyelet; ezzel az állatot (is) beillesztik a normalitás hatóságilag előírt rendjébe. S, természetesen, szorosan hozzárendelik az ember privát életteréhez (otthonához), hogy megakadályozzák vagy korlátozzák a normális élet rendjén kívüli létezését. Az időnkénti rendellenességek, a kóbor kutya utcai jelenléte pedig nyomban maga után vonja ellentmondást nem tűrő elzárását, ami a sintérek feladata lesz. így és ennyiben válik a kutya a modern nagyvárosi ember életének nélkülözhetetlen, ugyanakkor szigorúan szabályozott keretek között legitim részesévé. A vesti kutya A nagyvárosiasodé Pesten a 19. század derekán feltűnően sok, 1850-ben állítólag 20 ezer kutya volt; ezek többsége azonban nem holmi selyempincsi vagy daxli, hanem - későbbi szóhasználat szerint - „haszonállat", amely a földszintes és udvarral bíró házakat őrizte. A hatóság figyelmét ebben az időben kizárólag a kóbor kutyák kötötték le, a háziebek azonban még nem. Ennek jegyében foganatosították 1836-ban a Dühös állatok marását és veszettséget távoztató orvosi közbátorsági rendeletet, amely kimondta: „minden kutya, melly utczákon' s köz helyeken egyedül futkos és nyakán különös jegy (nyakszalag) nincsen, üttessék agyon' s takaríttassék el...". 1842-ben újból rendelkeztek a kóbor kutyák befogásáról: 48 óráig haladékot adtak a tulaj2 Foucault 1990. 267-268. p. 3 Vö. Foucault 1998. 97. p.