Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére (Budapest–Salgótarján, 2008)

VÁLTOZATOKA VÁROSRA, A LAKÁSRA ÉS A TUDÁSRA - Gyáni Gábor: A szobaeb és a városi úri életforma

A SZOBAEB ÉS A VÁROSI ÚRI ÉLETFORMA A kora újkori holland városok egyáltalán nem szűkölködtek kóbor kutyákban, jóllehet jócskán akadt ebekből a polgári otthonokban is. A templomhasználat világiasságának akkori jeleként a kóbor állatok szabadon járhattak-kelhettek az Úr házában. Számos németalföldi festő festményen látjuk, ahogy a kutya az oszlop mellett végzi a dolgát. Különösen gazdag anyagot szolgáltat e tekintetben a delfti festőiskola, melyhez Jan Vermeer is tartozott. A város két templomában, az ó- és az újtemplomban, amiket hosszú időn keresztül mindig megfestettek ezen szóban forgó festők, a templombelső megjelenítése soha sem nélkülözhette az állatok ábrázolását, akik nem kísérőként, hanem az emberektől függetlenül tévedtek be és időztek a templomokban. Ez olyan általános szokás lett, hogy később külön templomszolgát alkalmaztak a papok a folyton betérő kóbor állatok kizavarására. A lakásenteriőrt megjelenítő festett képeken időnként szintén fel-feltűnik egy-egy kutya; ez utóbbiakat azonban mondhatni egy világ választja el a templombelsőket látogató társaiktól: ők a modern polgári életmód szerves tartozékai. A kora újkori, majd a modern kori európai, egyúttal városi (nagyvárosi) kutyatartás általánossá, egyúttal kizárólagossá válása, tehetjük hozzá, kulturális specifikum. Igaz, a 16-18. századi holland kisvárosok még tele voltak utcai kóbor ebekkel, a modern kor azonban egyre kevésbé tűri el jelenlétüket a nyilvános térben. Ennek egyik döntő oka a tisztaság biztosítása és a járványos betegségek megjelenése, illetve az azok terjedése elleni görcsös védekezés, melyet a túlzsúfolt és egészségtelen nagyvárosi életmód indokol, így és ennek folytán tűnnek el a 19. században a kutyák először a városok belső részeiből és ezért ritkul meg számuk idővel a külterületeken is. Merőben más a helyzet az olyan nem keresztény, nem európai térségekben, amire a történetírás által már megvizsgált modern kori Isztanbul is példaként szolgál. A város iszlám népessége által lakott negyedekben, a keresztény negyedektől eltérően, megszokott dolognak számított a kutyák utcai jelenléte, sőt tömegessége, miközben a családok nem tartottak ebet otthonaikban. A köztereket ellepő kóbor kutyák így legitim szereplői voltak a városi nyilvános elemek, amely abban is megnyilvánult, hogy e negyedek lakói fontos funkció ellátóiként tekintettek rájuk. Részint azért, mert a kóbor kutyák tartották tisztán a csatornázatlan és a szemét szervezett elszállítását is nélkülöző nyilvános teret; részint azért, mert a kutyák tömegei tartották szociálisan rendben a város egymástól szinte tökéletesen elszigetelt kisebb térbeli egységeit.