Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Vörös - fehér - zöld - vörös. A megtorlások alakváltásai - Szakolczal Attila: Az 1956-os forradalmat követő megtorlás dimenziói

helyreállítását és biztosítását hirdették, valójában olyan cselekedeteket vártak el, amelyek - Kádár egy 1957. áprilisi beszéde szerint - a Rákosi-rendszer gyakorlatához képest is rendkívüliek voltak. Az ávósok egyszer már megéltek egy olyan periódust, amelyben a pártvezetés részéről erőteljes törekvés volt arra, hogy korábbi hibáiért utasításainak végrehajtóit tegye felelőssé. Nem beszélve arról, hogy 1957. március 15-ig a politikai osztályok legfontosabb feladata nem a bosszúállás előkészítése, hanem a MUK (jelentős mértékben a belügy specifikus szempontok miatt gerjesztett) fenyegetésének a kivédése volt. Utóbbinak ugyanakkor rendkívül jelentős szerepe volt a politikai rendőrség munkájának újraindításában: ez volt a testület mestervizsgája, amivel kiérdemelte a politikai hatalom elismerését, és ez volt az a győzelem, amely a testület október-novemberben bujdosni, megalázkodni, rettegni kényszerült (zömmel korábbi ávós) tagjainak újból megadta az ellenség elleni harchoz szükséges magabiztosságot, a túlerő tudatát. Mindezek figyelembevételével megállapítható, hogy noha letartóztatások, sőt tömeges őrizetbe vételek már jóval március előtt is történtek, a rendőrség politikai osztályai csak 1957. március második, illetve április első felétől voltak olyan állapotban, hogy a pártvezetés szempontjainak megfelelve hozzákezdjenek a megtorlás eljárásainak előkészítéséhez. Jól mutatja ezt az is, hogy a legkorábbi bírósági eljárások előkészítését még szovjet szervek végezték, Dudás József, Szabó János és mások első kihallgatási jegyzőkönyvei még orosz nyelven készültek. Nem cáfolja a fenti megállapítást az sem, hogy az 1956. december 12-e óta statáriális ügyekben ítélkező katonai bíróságok 1957 tavaszára már számos ítéletet hoztak. Ezen eljárások többségét értelemszerűen nem előzte meg különösebb nyomozati vagy vizsgálati munka, a bírósági eljárás elindításához általában elég volt a (feljelentés alapján megtartott) házkutatás során lefoglalt bűnjel. Kérdésesnek tartom azonban azt is, hogy vajon a statáriális eljárások egésze szerves részét képezi-e a megtorlásnak. Statáriális eljárásokban (elenyésző kivétellel) fegyverrejtegetés címén hoztak ítéleteket a bíróságok, és noha a perbefogott részvétele a forradalom eseményeiben súlyosbító körülménynek számított - amennyiben ennek bizonyítása az eljárás számára biztosított szűk idő alatt lehetséges volt -, az elítéltek nagy többsége nem a forradalomban is valamilyen szinten vagy formában aktív szerepet játszottak közül került ki. Ennek figyelembevételével ezek a perek sokkal inkább célozták a még fegyverben álló ellenségnek tartottak lefegyverzését, sernmint az „eUenforradalrninak" minősített bűncselekmények elkövetőinek megbüntetését, így sokkal inkább tekinthetők a harc egy kései, már a legyőzött ellen folytatott részének, semmint a megtorlásénak. Hozzávetőleg 1957 tavaszára sikerült ismét politikai feladatokra szorítani az ügyészséget és a bíróságot. Ezt megelőzően ezeknél a testületeknél is fel kellett számolni az októberben alakult forradalmi tanácsokat, ezt alapos tisztogatás követte, ami a Nyugatra menekülések által ugyancsak érintett