Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Vörös - fehér - zöld - vörös. A megtorlások alakváltásai - Szakolczal Attila: Az 1956-os forradalmat követő megtorlás dimenziói

1. Az első feltétel alapján nem lehet megtorlásról beszélni addig, amíg 1956 szabadságküzdelmének valamely fontos komponense érdekében fegyveres vagy politikai küzdelem folyt. 1956. november 11-ével ugyan a fegyveres harc elbukott (dacára annak, hogy ezt követően is voltak még fegyveres ellenállási kísérletek), de azzal még sem a nemzeti függetlenségért, sem az egyénnek nagyobb szabadságot biztosító demokratikus berendezkedésért folytatott (nem feltétlenül fegyveres) küzdelem nem ért véget. Nem lehet bukásról beszélni addig, amíg az érdemi változásért küzdők az ellentábor által is kényszerűen legitimnek tekintett, tárgyalópartnernek elfogadott, széles tömegtámogatással rendelkező testülettel (ilyen például a Központi Munkástanács - KMT) rendelkeztek. A Kádár-kormány 1956. december 9én helyezte törvényen kívül a KMT-t, amelynek számos vezetőjét egyidejűleg le is tartóztatták. Célszerű azonban az utolsó nagyszabású, sikeres tömegakciót, a KMT által december 11-12-ére meghirdetett általános sztrájkot is (amelyhez a lakosság elsöprő többsége csatlakozott) a forradalom és szabadságharc időszakához sorolni, eszerint 1956. december 12-e annak záró dátuma. Ezt követően (noha még számos alkalommal fellángolt az elégedetlenség parazsa) nagyszabású, országos offenzív akciókra a társadalomnak már nem volt ereje és lehetősége. 1956. december 12-ének történelmi cezúrává tételét indokolja másfelől, hogy ez volt az első olyan naptári nap, amelyen már teljes egészében érvényben volt a december 11-én este hat órától hatályos statárium, amelyet további, a kádári hatalom győzelmét bebiztosító intézkedések követtek (internálás elrendelése, a statárium kiegészítése a kiszabandó büntetésről szóló passzussal, majd a statárium alá vont cselekmények újabb és újabb kibővítésével, a gyári őrségek lefegyverzése stb.). Mindezek fényében megtorlásról, mint egy történelmi korszakot jellemző periódusról 1956. december 12-e előtt nem lehet beszélni, ami nem zárja ki azt, hogy ebben az időben ne történtek volna olyan események, mint amilyenek a megtorlás időszakában történtek, hogy ne került volna sor alkalmi, egyéni bosszúállásokra (megtorlásokra). Ebből a szempontból nem tekintem a megtorlás részének azokat a korábban a megtorlás tárgykörébe vont erőszakos intézkedéseket, mint a szovjet katonák által végrehajtott helyszíni kivégzések, a deportálások, valamint a sortüzek. Álláspontom szerint azért sem tartoznak oda, mert ezeknek a célja még nem a bosszúállás, hanem az ellenállók erejének, ellenállásának megtörése volt, vagyis a harc részének tekintendők. A helyszíni kivégzések elsőrendű célja értelemszerűen nem a fegyveres harchoz csatlakozott megbüntetése volt, hanem a még fegyverben álló társainak elrettentése, a katonai győzelem megszerzése. Ugyanezt szolgálta az elfogottak határon túli börtönökbe szállítása, amely ugyancsak nem az elfogottak megbüntetését célozta, hanem egyfelől egy hibás helyzetfelmérés eredménye volt (amely szerint Magyarországon egy, a népi demokráciával szembeforduló viszonylag szűk, körülhatárolható csoport lázadt fel a törvényes rend ellen, amely törvényes