Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Vörös - fehér - zöld - vörös. A megtorlások alakváltásai - Szakolczal Attila: Az 1956-os forradalmat követő megtorlás dimenziói

absztrahál. Annál is kevésbé teszi ezt, mert a szerzői munkaközösség nem a megtorlás vezénylőinek és végrehajtóinak személyes szándékaival, hanem az „áttörhetetlen korlátot" jelentő objektív adottságokkal magyarázza, hogy a hatalomnak „kíméletlenül el kellett járnia a november 4-i realitások ellen bármilyen irányból és meggondolásból fellépő erőkkel szemben".

11 Ezt az absztrakciót az 1956-os Intézet munkatársai által írott, 1991-ben megjelent munka annál inkább megtette.

12 Ez volt az első olyan kismonográfiája a forradalom és szabadságharc történetének, amely a politikai bosszúállás folyamatát megtorlás néven, a forradalom történetének integráns részeként tárgyalta (ezt a tartalmi bővülést azóta a legtöbb, 1956 általános történetét adó munka megőrzi, a forradalom leírása után legalább jelzésszerűen utalva a megtorlásra). A kötet vonatkozó fejezetében Rainer négy szakaszát különbözteti meg a megtorlásnak. Eszerint az első szakasz 1956. november 4-től december elejéig tartott, és legfőbb jellemzője volt, hogy a megtorlást még közvetlenül is a szovjetek irányították, illetve hogy azt zömmel maga a szovjet hadsereg hajtotta végre, az elfogottakat helyben agyonlőve vagy a határon túli börtönökbe szállítva. Rainer szerint a szovjetek mellett (ekkor még) kizárólag vidéken vettek részt magyarok a megtorlásban, „ahol a szerveződő magyar karhatalmista különítmények a központi intézkedéseket megelőzve már ekkor megkezdték a forradalmi intézményrendszer - a szó szoros értelmében vett, fizikai erővel történő - szétverését", miközben a szovjet akciók még csak a „fegyveres ellenállás letörését" célozták.

13 Ezek szerint Rainer a megtorlás részének tekintette a szovjet katonák által végrehajtott helyszíni kivégzéseket, a deportálást és a pufajkás erőszakot. A második szakasz határpontját az MSZMP ötvenhatos határozata, valamint a honvéd és a belügyi karhatalom felállása jelölte ki, amelyek révén „lehetővé vált a szovjet katonai és állambiztonsági erők kivonása a megtorló gépezetből".

14 A fegyveres ellenállás letörése után ebben a szakaszban már a fegyvertelen ellenállás formái és intézményei is a megtorlás célkeresztjébe kerültek, de a fő csapásirány a november 4-e után is ellenállók kiiktatására irányult. Rainer a tömeges letartóztatásokat, a statáriális eljárásokat, valamint az internálást említi, mint ezen szakasz legfőbb intézményeit, miközben jelzi, hogy „láthatólag még nem volt végleges döntés az elfogottak további sorsát illetően".

15 A későbbiekben még visszatérek Rainer megállapításaira, ehelyütt csak annyit kívánok leszögezni, hogy a különböző karhatalmi egységek nem játszottak meghatározó szerepet a bírósági megtorlás előkészítésében, így nem indokolt ezen egységek felállítását ebből a szempontból határnapnak tekinte11 Uo. 1

2 LITVÁN György (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom. Reform, felkelés, szabadságharc, megtorlás. Budapest, 1991. A forradalom utáni megtorlás című fejezet Rainer M. János munkája. 13 Uo. 121. p. 14 Uo. is Uo. 122. p.