Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Körösi Zsuzsanna: „Életerőt adtak a küzdelemben." A feleség a börtönbüntetésre ítélt férfiak emlékezetében

Egy vasutas pedig így emlékezett: „Mindent megtett a feleségem. Sokszor eljött Kistarcsára. Eljött április 20-án is, amikor a házassági évfordulónk volt, és addig rimánkodott, amíg meghallgatták, és engedtek minket beszélni... De úgy, hogy végig ott állt mellettem az őr!" A legtöbb visszaemlékező a hagyományos, a kinti világban elfogadott és nyilván gyakorolt férji-férfi szerepnek, illetve elvárásnak megfelelően nyilatkozott a feleségével kapcsolatban. Hiába volt ő a rosszabb körülmények között, a gyenge, a sérülékeny, adott esetben még a támaszra szoruló is a feleség volt. Ez különösen szembetűnő néhány beszélőről megmaradt emléknél. A beszélgetés sokszor borzalmas körülményei is a feleségért való aggódás tükrében idéződtek fel. Egy egykori kereszténydemokrata politikus erről így beszélt: „Rettenetes megalázó volt, szinte elsírtam magam, amikor a feleségem meglátogatott a kistarcsai létem alatt. Rettenetes megalázó volt... Behajtottak nem tudom hányas csoportokban egy ketrecszerű valamibe, ahol középen volt egy sűrű rács, de úgy, hogy szinte egymás mögött kellett állnunk, és ugyanígy a látogatók szemben. Mint egy madárházban, kiabálva, a szomszédunk is kiabált mind a két fülünknél. Borzasztó volt szegény feleségemet ott látni, aki egy hősies asszony, mert hiszen a Margit körutat is megélte, és ezt is meg kellett élnie." A szokásostól eltérő beszélőkről sok interjúban olvashatunk. Ilyenkor engedélyezték az érintést, a csókot (ezek voltak az úgynevezett „csókos beszélők"), esetleg külön szobában, igaz, továbbra is őrök felügyeletével zajlott a beszélgetés. Egy-egy ilyen emberibb találkozásra hiába került sor ritkán, nagyobb erőt adott, és így mélyebb nyomokat hagyott a visszaemlékezőkben. Ilyen találkozást idézett elénk egy orvos: „Vácott a folyosón, a rács két oldalán állt a hozzátartozó és a rab. Ezzel szemben a betegek javára kivívta az orvos századosunk azt a kedvezményt, hogy asztalnál ülve lehetett egymással szemben ülni... Közöttünk persze egy smasszer ült. Persze az érintkezésre - tehát hogy megsimogatni, megcsókolni - általában nem nagyon volt lehetőség, de itt már lehetőség nyílt ilyenre. Az embernek ott még egy kézérintés is óriási örömet jelentett... És nekünk könnyű volt azért is, mert egy-két latin szót is bele tudtunk keverni a beszélgetésünkbe - akár én, akár a feleségem -, amellyel egy kis többletinformációhoz juthattunk." Az előbb már említett erősférfi-szerepnek megfelelően sokan azt hangsúlyozták, hogy a feleségnek nehezebb volt elviselnie a távollétet, a börtönt, mint maguknak az elítélteknek. Érzelmileg sérülékenyebbek voltak, az egyedüllét jobban megviselte őket. Ha még a beszélőket is megvonták tőlük büntetésként, fokozódott a kiszolgáltatottságuk. Egy, a szellemi ellenállásban részt vett értelmiségitől a következőt hallhattuk: „Kaptam egy évi összkedvezmény-megvonást. Az azt jelenti, hogy a feleségem egy éven keresztül azt sem tudta, hogy élek-e vagy halok. Ami természete-