Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Körösi Zsuzsanna: „Életerőt adtak a küzdelemben." A feleség a börtönbüntetésre ítélt férfiak emlékezetében

érthetőek voltak... Úgyhogy voltak más nem elvtársaim, volt kisgazdapárti korifeusok meg mások, akik mindig kérdezték, hogy na, mit ír a feleséged, mikor ír már. Szakaszokat olvastam fel belőle. Fontos volt, hogy a feleségem ezt és ezt írta. Jó hírforrás volt a börtönben a levele." Sok feleség - barátok, ismerősök, esetleg az ügyvéd tanácsára - többször is kegyelmi kérvényt adott be, leveleket írt a hatóságoknak, amelyben kérte férje büntetése hátralevő részének elengedését. A visszaemlékezők ezekről az akciókról is csak utólag, vagy egy beszélőn, vagy már a szabadulás után szereztek tudomást, és szinte mindenki, aki ilyenről mesélt, a tény közlésén túl hangsúlyozta, hogy bár bizonyíték nincs rá, de vélhetően hatásosak voltak ezek a próbálkozások. Több emlék szól arról, hogy a feleség milyen sokat segített férjének elviselni a bezártságot azzal, hogy olyan könyveket jutatott be, amelyek egyébként fennakadtak volna a cenzúrán, vagy például azzal, ha sikerült megvesztegetnie egy-egy börtönőrt, aki üzeneteket, fényképeket adott át az ehtéltnek. Az asszonyok a csomagokba az engedélyezett élelmiszereken és ruhaneműn túl, sokszor a súlykorlátot is túllépve, becsempészték az elítélt kedvenc csemegéjét. A merészebbek a rádiókészítéshez szükséges diódákat rejtették el a süteménybe. Beszélő A legfontosabb kapcsolattartási alkalmak a beszélők voltak. Némelyek a letartóztatás után több mint egy évig nem találkozhattak feleségükkel. így nem meglepő, hogy az interjúk során sokan arról számoltak be, hogy ezeket a kitüntetett alkalmakat lázas, izgatott és hosszas készülődés előzte meg. A férfiak igyekeztek a lehető legjobb képet mutatni magukról, ezzel is kímélve az asszonyokat. Egy-egy cellán belül az kapta meg a legjobb, úgynevezett elegáns öltönyt, a szép bakancsot, aki beszélőre ment. A beszélgetések körülményeit szinte mindenki rossznak, embertelennek minősítette még negyven év távlatából is. Az emlékek szerint hiába telt ez a tíz-tizenöt perc teljes hangzavarban, hiába figyeltek az őrök minden szóra árgus szemekkel, vagyis ezek miatt a körülmények miatt hiába korlátozódott minimálisra az érdemi kommunikáció, ezek a találkozások mégis a házastársak közötti összetartozást erősítették. Sőt, ahogy az egyik interjúalany fogalmazott: életet jelentettek. A beszélők kapcsán elhangzó történetek egyik legjellemzőbb motívuma, hogy a feleség a legnagyobb nehézségeket, sőt áldozatokat is vállalta, csak hogy láthassa férjét, beszélhessen vele. Egy nemzeti bizottsági titkár így emlékezett: „Mindvégig jött a feleségem és a gyerekek, még Sátoraljaújhelyre is. A harmadik gyermekünk még nagyon pici volt. Este indultak Székesfehérvárról, hogy reggel odaérjenek... A feleségem szó nélkül jött mindig. Látogattak rendszeresen, amikor erre lehetőség volt."