Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Körösi Zsuzsanna: „Életerőt adtak a küzdelemben." A feleség a börtönbüntetésre ítélt férfiak emlékezetében

A tárgyalássorozat és az ítélethirdetés körüli történések elmesélésekor többnyire kiszorultak a feleségek. Érthető, hiszen ekkor nagyon ritkán adódott lehetőség arra, hogy láthassák egymást, vagy ha a családtagok részt is vehettek a tárgyaláson, a vádlottal nem beszélhettek. A narrativa ezen részénél a hangsúly az ítélettel kapcsolatos dolgokon volt, és csak érintőlegesen került szóba a feleség. Az ítélethirdetés után Az ítélethirdetést követően jöttek a börtönhétköznapok. A sok-sok megrázó, szomorú vagy akár mulatságos, vicces börtönsztori mellett a korábbiakhoz képest gyakrabban idéződtek a feleségek. Ezek a részletek elsősorban a kapcsolattartás különböző alkalmairól szóltak, de jellemzően - és persze érthető módon - a kirívó, különleges esetek maradtak fent a felejtés/emlékezés hálóján. Kapcsolatot tartani a levelek, a beküldött csomagok és a beszélők útján lehetett. Mindezek gyakoriságát, hosszát, illetve tartalmát nagyon szigorúan szabályozták, levelet csak meghatározott terjedelemben, általában harminckét sorban lehetett írni, és csak cenzúrázás után kerülhetett a címzetthez. Hasonló szabályozottság volt jellemző a csomagküldés esetében is. Itt leginkább olyan történeteket idéztek fel, amelyekben feleségük leleményességéről számoltak be. Előbb-utóbb szinte mindenki megtalálta a kiskapukat, vagy rájött olyan technikákra, amelyek lehetővé tették, hogy a cenzúra ellenére érdemi információkat tudjanak egymásnak írni. A szabályok kijátszása büszkeséggel töltötte el a férfiakat. Egy író ezt a következőképpen mesélte el: „Nagyon büszke voltam a feleségemre, aki rendkívül ügyesen konspirált. Például, amikor fehérneműcsomagot adott be, akkor a sötétkék zsebkendőre sötétkék tintával írt levelet, és az őr nem vette észre. Én el tudtam olvasni, mert a fény felé tartottam... Máskor beadott nekem egy példamondatos nyelvkönyvet, amelyben aláhúzta azokat a mondatokat, amelyek mondtak is nekem valamit. Nagyon szoros volt köztünk a lelki kapcsolat." Egy hivatalnok, aki részt vett a foglyok kiszabadításában, szinte dicsekedett: „Képzelje el, hogy a feleségem úgy tudta gépelni a sorokat, hogy a harminc sorban legalább száz sor volt benne!" Másoknál például a fogpasztás tubusból került ki egy vékony kis hártyapapírra írt levél. Többnyire virágnyelven írtak egymásnak, és így a politikai helyzetre vonatkozó információk is bejutottak a börtönbe, de mivel a cenzúra sem működött tökéletesen, voltak, akik „hagyományos" úton-módon leveleztek. Nagyon sok emlék szól arról, hogy mennyire várták ezeket a leveleket, milyen sokat jelentett egy-egy hír a családról vagy a szabadulás várható időpontjáról. A Forradalmi Honvédelmi Bizottmány egyik tagja ezt így idézte fel: „A feleségemtől kaptam leveleket rendszeresen. A feleségem levelei nagyon