Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)
Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Kovács Csaba: Sorsok és emlékezetek. A második világháborús megtorlások délvidéki magyarok visszaemlékezéseiben
A hatalomváltás utáni kivégzések, tömeges gyilkosságok nem maradtak meg a Sajkás-vidék határain belül, és a délvidéki magyarság egészének váltak osztályrészévé. A kitelepítés sem csak az említett három falu magyar lakóit érintette, hanem rajtuk kívül a Tisza melletti Sajkás-vidék magyarságának nagy részét is sújtotta. A meggyilkolt, elűzött, meghurcolt magyarok zöme nem vett részt a háború alatt a szerbek ellen irányuló akciókban, sőt sokan segítséget nyújtottak az érintetteknek. Aki bűnösnek érezte magát, az idejében maga mögött hagyta a Délvidéket. A helyben maradottak az 1941-1944 közötti magyar kormányzati hibák, túlkapások és bűnök miatt, az atrocitások elkövetői helyett és magyarságukért fizettek iszonyatos árat. A második világháború után a kommunista hatalom hallgatásra kényszerítette a délvidéki magyar közösséget. Az áldozatok hozzátartozói, a meghurcoltatásokat, kitelepítéseket elszenvedők és leszármazottaik csak az 1989-es rendszerváltás után törték meg az ellenük 1944-1945-ben elkövetett atrocitásokat övező csendet. A második világháború végén legyilkolt délvidéki magyarok családtagjai a rendszerváltásig nem tudtak egyéni és közösségi akaratuk szerint gyászolni. Azóta azonban jelentős változás állt be az 1944-1945-ös események emlékápolásának terén. A kitelepítettek és leszármazottaik úgy nyilatkoztak, hogy az 1990-es évek közepétől kezdve minden évben megemlékeznek lakóhelyükön, illetve a család idősebb generációjának egykori lakhelyén (Csurogon és Zsablyán) a legyilkoltakról. Azok a falvak, ahonnét a kollektív bűnösként kezelt magyarságot kitelepítették, mára nem rendelkeznek magyar közösséggel, az ott tartott megemlékezésekre mégis évről évre több magyar látogat el. 17 Sorra állítják fel a tömeggyilkosságok áldozatainak emlékét idéző emlékműveket, 18 továbbá megszületnek azok a helytörténeti monográfiák, amelyek a vérengzés során elhunyt áldozatok neveit is megörökítik. A délvidéki megemlékezések mellett Magyarországon is kegyelettel adóznak az 1944-1945-ös 17 Kelet-Európa szocialista korszakára jellemző volt, hogy a diktatúrában élők kialakítottak egy saját benső világot, mely révén megélhetővé vált a diktatúra. E privát szférának köszönhetően nyílt lehetőség a meggyilkoltakra való emlékezésre is. A szocialista diktatúrák összeomlása után az egyik leglátványosabb életviteli váltás éppen ezeknek az addig csak benső körben megtartott ünnepeknek, megemlékezéseknek a közszférába történő kikerülése volt. A magánszféra ünnepeire a szocializmusban lásd BODÓ Julianna: A magánszféra ünnepe a szocializmus korszakában. In: uő (szerk.): Fényes tegnapunk. Tanulmányok a szocializmus korszakából. Csíkszereda, 1998,211-222. p. 18 A tömegmészárlásban meghaltakra emlékmű felállításával megemlékező településeket felsorolja: MATUSKA Márton: Meddig jutottunk? 7-10. p. In: CSORBA Béla - MATUSKA Márton - Dr. RIBÁR Béla (szerk.): Rémuralom a Délvidéken. Tanulmányok, emlékezések, helyzetértékelések az 1944/45. évi magyarellenes atrocitásokról. Újvidék, 2004, 7-22. p., hozzátéve, hogy az összes, az 1944-es eseményekben érintett helységet tekintve még mindig jóval több azok száma, melyek nem emlékeznek meg ily módon a mészárlás áldozatairól.
