Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Kovács Csaba: Sorsok és emlékezetek. A második világháborús megtorlások délvidéki magyarok visszaemlékezéseiben

megtorlás áldozatainak. 2003 óta szentmisét tartanak a legyilkoltak lelki üdvéért Szegeden és Budapesten. A megöltekre emlékeztek Szegeden 1994-ben és 2004-ben, a tömeggyilkosságok ötvenedik és hatvanadik évfordulóján, amikor a Tisza-parton az ott összegyűltek koszorúkat dobtak a folyóba.

19 A délvidéki magyarságot sújtó tömeges mészárlás, majd a következő évtizedekben annak elhallgatása „meghatározta a Délvidék magyarságának második világháború utáni általános magatartását és sorsát".

20 E magatartás egyik elemeként a két nemzetiség (szerbek és magyarok) nagy része egymástól elkülönül, mely többek között ahhoz is köthető, hogy a háború végén történt gyilkosságok elkövetői zömében szerbek - nemegyszer szomszédok vagy falubeliek - voltak. Az egymástól való távolságtartást erősítik a békés együttélést megbontó, magyarok ellen irányuló etnikai indíttatású zaklatások, verések is. A délvidéki magyarok önazonosságának erősödése alapul szolgálhat ahhoz, hogy ellenálljanak a többségi szerbségbe való beolvadásnak, illetve szülőföldjükön keressék boldogulásukat. A második világháború végén zajlott tömeges kivégzésekben, gyilkosságokban, kitelepítésekben érintett családok nagy része máig nincs teljesen tisztában az egykori események pontos körülményeivel. Sokuk nem tudja, hogy kivégzett, eltűnt hozzátartozója miként és hol vesztette életét. Egy másik, ennél talán fontosabb kérdés sem tisztázott: miért történtek meg a kivégzések, gyilkosságok, kitelepítések? Az akkori hatalom az esetek többségében nem adott magyarázatot a történtekre, a jelenlegi kormányzat pedig, ha reagál is az eltűntek sorsát firtató levelekre, beadványokra, az adott válasz - a kivégzettek mindannyian háborús bűnösök voltak - a hozzátartozók számára elfogadhatatlan. Eltérést tapasztaltam a különböző nemzedékek képviselőivel készített interjúimban. A legidősebbek ugyanis kész, kialakult struktúrájú én- és családtörténeti elbeszélésbe illesztették be a háborús eseményeket, a középső és a legfiatalabb nemzedék viszont nemegyszer az interjú felvételekor alkotta meg narratíváját, melyben a háborús események és a megtorlás nem szerepeltek hangsúlyosan. A háború leginkább az azt átélt generáció későbbi életútját befolyásolta, gyakran teljesen új irányt szabott annak, ennélfogva gyakori náluk, hogy életút-elbeszélésüket a háború végén történtek köré szervezik. A második és a harmadik generáció a második világháborút, azon belül a délvidéki magyarság kálváriáját - a család veszteségén túl már nem személyes, hanem sokkal inkább kollektív élményként kezeli, hozzájuk az események már közvetve, valamilyen csatorna, hírforrás közbeiktatásával jutottak el. Esetükben a család korábbi generációjának tragédiája kapcsán talán erősebb a nemzeti (kisebbségi) önérzeten esett sérelem, a tör19 Nagyabonyi Attila szóbeli közlése. 20 MATUSKA 2004, i. m. 10. p.