Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Katonahalál - leszámolás a fegyveres testületek tagjaival - Horváth Miklós: A megtorlás méretei, iránya és módszerei a magyar honvédségnél az 1956-os forradalom és szabadságharc után

mint az eljárások egy részében szerepet vállaló szovjet „szakemberek" „ajánlásait" figyelembe véve a belügyminiszterből (Biszku Béla), az igazságügyi miniszterből (Nezvál Ferenc), a legfőbb ügyészből (dr. Szénási Géza) és a Legfelsőbb Bíróság elnökéből (dr. Domokos József) álló operatív bizottság irányította. A politikai ügyek nyomozását országosan irányító Szalma József - a BM Országos Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Főosztálya vizsgálati szerveinek vezetője - elmondása szerint a fentiek megvalósítása a gyakorlatban úgy történt, hogy a vizsgálati szervek által összegyűjtött személyekre és történésekre vonatkozó információkat naponta, éjszakánként összesítették, majd az ezek alapján készült jelentést Biszku Bélához felterjesztették. Az operatív bizottság a belügyminiszter vezetésével a beküldött - egyes kérdésekben javaslatokat is tartalmazó - jelentéseket a következő napon értékelte, és többek között döntöttek arról, hogy a politikai nyomozók a vizsgálatot milyen irányokban folytassák, illetve melyek azok a nyomozás során felmerült szálak, amelyek „elvarrását" végre kell hajtani. A belügyi szervek, Biszku Béla belügyrrüniszter vezetésével, meghatározó szerepet játszottak a megtorlás előkészítésének és végrehajtásának szinte minden fázisában. Az már a fenti példákból is kiderül, hogy tevékenységük eredményeként a büntetőeljárás egyes szakaszai összemosódtak. A vizsgálati szervek által készített összefoglalók, vádirattervezetek és kész vádiratok korlátozták a normális viszonyok között törvényességi felügyeletet is ellátó ügyészi szervezet munkáját, az ítélkező bíróságok összetételére tett - a gyakorlatban maradéktalanul megvalósuló „javaslataikkal" akadályozták a bíróságok függetlenségének érvényesülését. Valójában a büntetőeljárás bármelyik szakaszába beavatkozhattak a legkülönbözőbb indokokkal - például „új nyomozati adatok, tények napvilágra kerülése, új összefüggések feltárása, a bizonyítást és közvetve a büntetés mértékét befolyásoló vizsgálatok, nyomozás szükségessége" stb. -, ezáltal az ügyet visszavehettek. De visszakerült az ügy, ha a bíró nem „a szájuk íze" szerint vezette a tárgyalást, ha a betervezett ítélet kiszabása veszélyben forgott, ha a vádlottak nem az elvártaknak és a felkészítésnek megfelelően viselkedtek, ha a válogatott tanúk egyike-másika az ügy szempontjából kedvezőtlen tanúvallomást tett, és nem utolsósorban, ha a belső és nemzetközi körülmények a megtorlás menetrendjének bizonyos módosítását tették szükségessé. A megtorlás szempontjából fontosabbnak tartott személyek esetében sokszor részkérdésekig lemenőén döntéseket hoztak. Erre többek között bizonyíték például a „Maiéter és társai" ügyében készített „vizsgálati terv" Biszku Béla által történt jóváhagyása is. Konkrét példa van arra is, hogy a vizsgálati osztály javaslatát - mely szerint egy még 1956. november 3-án letartóztatott magas rangú és beosztású katonatisztet (hangsúlyozom, nem Maiéter Pálról van szó) „az ellenforradalom felszámolásában szerzett érdemei" alapján szabadon kell engedni - Biszku Béláék elutasították, és a politikai nyomozó szerveknek utasítást adtak egy olyan