Balassagyarmat története 896–1962 (Balassagyarmat, 1977)

A TÁJ TERMÉSZETI FÖLDRAJZA - III. A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG

jelensége a város vásáros hellyé, a közelebbi és távolabbi kornyék piacává alakulása. Ezzel összefüggésben természetesen a földesúri vám jövedelmek is növekedtek, s ez egyúttal a saját mezőgazdasági termékeik értékesítési lehetőségének a bővülését is jelentette. A vám, amit a Rákóczi-szabadságharc idejében a harmincadhivatal szedett, 1711-ben visszakerült a földesurak kezébe, de ez egyáltalán nem ment minden ellenkezés nélkül. 1717 februárjában — például — Szabó Tamás balassagyarmati vámos Bajtai István vámot fizetni nem akaró nemes úrtól teheneket és borjakat vett el, és azokat gróf Koháry István csábrági várába hajtatta. Sokan különböző kiváltságokra hivatkozva tagadták meg a vám fizetését. így támadt Furár János gyarmati vámosnak nézeteltérése a kékkői kereskedőkkel, akik 1719-ben néhai Szunyogh Gáspárné Jakusith Kata egyik levelére hivatkoztak, miszerint a kékkőiek nem fizetnek vámot Gyarmaton, mert Kékkő lakossága „katona és hajdúságból való volt".

85 Az ügy nem tudjuk máiként zárult le, de a későbbi iratokból kiderül, hogy a kékkőiek a század derekán sem fizettek vámot Balassagyarmaton. Viták azonban még később is szép számmal akadtak. A vámtételeket a két uradalom közösen határozta meg.

86 Később a vámtételek a szállított árukra is kiterjedtek, ami lényegében egyet jelentett a további vámemeléssel. A vám és az uradalmi kocsma szoros összefüggésben voltak egymással, mert a kocsmáros — aki „mesterember" — egyúttal vámszedő, a kocsma meg vámház. Ennek a kettősségnek megvoltak a maga szabályai, amit a bérleti viszony létrejöttekor rögzítettek. így például gróf Balassa Pál az 1727. évi szerződésben a következőkben állapodott meg „a tiszteletre méltó és köriiltekintő férfiú" Viziman Györggyel: hűségesen szolgálja a földesurat és sem a bort, sem a sört nem vizezi; mint vámszedőt őt illeti a vám egyharmada, kétharmada pedig az uraságot; az italmérés és a vám összegeiről pontosan elszámol; engedelmeskedik az uradalmi tiszteknek és szívélyes magatartásával igyekszik a város lakosait magához édesgetni; az idegenekkel udvariasan bánik; a kocsma épületét nem rongálja, nem engedi annak mások általi rongálását és gondját viseli a kocsmához tartozó ingó és ingatlan javaknak; a földesúr biztosíték összeget — tekintetbe véve régi és hű szolgálatait — nem tétet le vele. Ugyancsak Balassa Pál — miután a vámkocsmát teljesen újjáépítette — kötötte meg 1758-ban Waldmannfetter Mátyással a következő szerződést is: a kocsmáros biztosítékul 150 ft-ot fizet az uradalom pénztárába; a bort és különböző italokat az uradalmi tisztekkel közösen megállapított áron méri és a bevételről pontosan elszámol; a konyha és a vendégszobák használata fejében évente 20 ft-ot fizet az uradalom pénztárába; megóvja az összes ingó és ingatlan javakat; a vám kétharmada az uraságé, egyharmada a vámszedő-kocsmárosé; egy akó bor eladása után 15 d, egy akó sör eladása után pedig 5 d a koosmárosé; kenyérre évi 12 pozsonyi mérő gabonát kap, továbbá kap évente 12 szekér tűzifát és 1 szekér szénát. A szállóvendégektől egy éjszakára 25 d-4 fogadhat csak el, az istálló használata pedig 1 dénár.

87 Komoly bevételt jelentett az uradalmak számára a pálinkafőzésből származó jövedelem is, ami csaknem kizárólag a zsidó pálinkafőzőktől származott. A város nemcsak a szőlőhegyén termő gyümölcsök, hanem az uradalmak és jobbágyok vermeiben tárolt megdohosodott gabona nagy mennyisége miatt is kiválóan alkalmas volt ennek az iparágnak az űzésére. 1751 januárjában gróf Balassa Pál a fentiekre vonatkozóan a balassagyarmati Jákob Lőrinccel és Jelen Lőrinccel egyezséget kötött. A két vállalkozó a pálinkafőző házért évi