Balassagyarmat története 896–1962 (Balassagyarmat, 1977)

A TÁJ TERMÉSZETI FÖLDRAJZA - VI. A KIEGYEZÉSTŐL A POLGÁRI DEMOKRATIKUS FORRADALOMIG

A iegszomorúbb körülmények között a Vagyontalan aggok, á munkaképtelenek és a semmiféle jövedelemmel nem rendelkező Özvegyek éltek, akik kiskorú gyermekeik eltartásáról is kénytelenek voltak gondoskodni. Ezek száma a század végéig emelkedett. A segélyt a kérelmező szegényeknek a képviselő-testület döntése alapján hetisegély címén (30—40 krajcárt) fizették a városi segélyalapból. A segélyért folyamodó szegények száma 1886-ban is jóval magasabb, mint a ténylegesen segélyben részesülteké. A családoknál elhelyezett árvák és a lelencházakban élő gyerekek után a város fizette a tartásdíjat. A helybeli, de idegen illetőségű szegények ellátásáról 1899-től szintén a város gondoskodott. A heti segélyezetteken kívül havi segélyben is részesült évente kb. 15 fő (rendszerint szegény özvegy, gyermekei eltartására) átlag 3—10 ft-jával. A szegények nagy száma miatt a város vezetősége egyes nincstelen öregeknek és rokkantaknak megengedte a koldulást. Az 1879-ben megjelent szabályrendelet alapján a kéregetést hetenként egy-két meghatározott napon engedélyezték (1898-ban csak pénteken) és igazolvánnyal látták el őket. Az árva és elhagyott gyermekek száma a múlt század végén növekedett. A városi közgyám feladata volt az árvák elhelyezése, ellátásuknak, körülményeiknek az eUenorzése. Néha a megyei árvaszék is felülvizsgálta az árvák helyzetét s a városi közgyám tevékenységét, a vagyonos árvák gyámjainak működését és vagyonkezelését.

161 Az intézményes és hatékony szociális gondoskodás, a betegség, baleset és öregség esetére való biztosítás a század végéig szinte teljesen ismeretlen volt. Országszerte — és természetesen Balassagyarmaton is — a legrosszabb helyzetben voltak a munkások, cselédek, napszámosok és egyes alkalmazottak, mert betegség, baleset esetén senki sem törődött velük, semmiféle juttatásban nem részesültek, sőt rendszerint elbocsátották őket munkahelyükről. Ugyanez a sors, a teljes létbizonytalanság várt a munkaképtelen munkásokra, iparossegédekre, napszámosokra stb. Az 1886. évben megjelent ugyan egy országos rendelkezés a gépekkel dolgozó munkások testi épségének megóvásáról, de a gyakorlatban nemigen szereztek annak érvényt. A helyzeten csak némileg változtatott az 1891. évi törvény, amely kötelezővé tette a betegség esetére való biztosítást. A balassagyarmati Betegsegélyező Pénztár 1895. évi bevétele 1975 ft volt, amelyből táppénzre 101 ft-ot, orvosi díjra 164 ft^ot és gyógyszerre 327 ft-ot fizettek ki, a- többit pedig az adminisztrációra, a tartalékalapra stb. fordították. A társadalombiztosítás terén érezhető javulás csak az 1907. évi XIX. tc. alapján következett be Balassagyarmaton is, amely az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegség- és balesetbiztosítását szabályozta.

162 A Betegsegélyző Pénztár az Országos Munkás Betegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár hatósága alá tartozott.

162 A Balassagyarmaton működő tisztviselők, közalkalmazottak és értelmiségiek zöme az 1880—1890-es évekig szintén nem részesült betegségi biztosításiban, de a város vezetősége valamilyen formában mégis próbált segíteni a saját alkalmazottain, öregségi járulék vagy nyugdíj nem volt, s az 1880-as évek végéig a város nyugdíjalappal sem rendelkezett. A városnál az a gyakorlat alakult ki, hogy az elhalt alkalmazott vagy tisztviselő özvegye végkielégítésként egy-két havi fizetést kapott. Kivételesen előfordult, hogy a város 1896ban — Reményi Károly volt bíró halála után gyermekeinek nevelése céljából özvegye részére — évi 120 ft kegydíjat szavazott meg 10 évre, amit a törvényhatóság is jóváhagyott.

163 A megyei Községi és Körjegyzők Nyugdíj-