Jakab Sándor: Nógrád megye története IV. 1944–1962 (Salgótarján, 1973)
A FELSZABADULÁSTÓL A SZOCIALISTA FORRADALOM GYŐZELMÉIG 1944—1948
természetbeni juttatásban, élelemben, más részét továbbra is készpénzben fizették ki. A pénzbeli juttatás követte a létfenntartási index alakulását, azaz bevezették a mozgó bérskálát. Ez azt jelentette, hogy valamennyi üzemben szorzószámokat alkalmaztak, hogy a bérek és az árak közötti arány ne romoljon tovább. De döntés volt arra, hogy a „béremelések állandóan visszamenőleg érvényesek", tehát csak kövessék az áremelkedést, s a Közellátási Minisztérium árhivatala mindig csak kétheti késedelemmel járult hozzá a szorzószám módosításához. Az új bérrendszerrel egyidőben életbe lépett az új kollektív szerződés is, amely a kalóriajárandóság mellett heti alapbéreket állapított meg. Ennek jelentősége a heti kalória minimum mellett azonban eltörpült. Az üzemi bizottságok, a közigazgatási szervek hihetetlenül nagy erőfeszítéseket tettek a legszükségesebb élelmiszerek biztosításáért. A bányászok ellátását elősegítette, hogy a minisztérium engedélye alapján a bányák üzemi bizottságai a széntermelés 3 %-át élelmiszerre cserélhették. Hetente két-három alkalommal bányászcsoportok járták a falvakat, s cseréket bonyolítottak a bányászok ellátására. 1946 tavaszán Salgótarjánban az előírt kalóriamennyiség 72,2 %-át (Dorogon 50,6, Tatabányán 81,6 %-át) adták ki természetben, s csupán a fennmaradó hányadát váltották meg pénzzel. 154 (A kisebb üzemekben azonban igen minimális volt a természetbeni ellátás.) A közigazgatási szervek a rendelkezésükre álló élelmiszerek, ruházati cikkek elosztásával, kedvezményes étkeztetés — üzemi konyhák — szervezésével enyhítették az infláció következményeit. Szakszervezeti küldöttségek kilincseltek a minisztériumokban, tolmácsolva a munkások szinte elviselhetetlen helyzetét. Legtöbb esetben azonban csak ígéreteket kaphattak. 1946 tavaszán a munkások minimális ellátását, munkaképességük fenntartását sikerült valamelyest biztosítani. De május—július között az infláció a mélypontra jutott, s a megélhetés szinte teljesen lehetetlen lett. Ez időben a nagybátonyi bányászok nem kaptak zsírt és olajat. A tűzhelygyárban, az üveggyárban, a salgótarjáni bányáknál ugyanez volt a helyzet. A József-lejtősakna dolgozóinak 17 napon át semmiféle élelmiszert nem juttattak. A salgótarjáni járás ellátása még nehezebb volt, mint a salgótarjáni üzemeké. Általában a város, illetve a városban levő üzemek ellátása szerepelt az illetékesek előtt, a döntéseknél, az élelmiszerek, illetve ruházati cikkek kiutalásánál mellőzték a salgótarjáni, illetve a többi járásban élő ellátatlanokról való gondoskodást. A Mátravidéki Erőmű dolgozói a főispántól azt kérték, hogy a vásárlási utalványokra járó „fejkvótájukat" a terménykereskedőkhöz adó-dézsma beszolgáltatás címén beadott gabonából vásárolhassák meg. Kérték továbbá: „az ipari munkásság számára a földhözjuttatás engedélyezését, mert erre szükség van". A főispáni hivatal azonban elutasította kérelmüket. 155 Az infláció nehézségeit tetézte 1946-ban a súlyos aszály. A parasztság nagy része beszolgáltatási kötelezettségét és természetbeni adóját nem tudta egészében teljesíteni, s így a központi készletek soványak maradtak. A spekuláció, a feketézés viszont tovább virágzott. A kisebb-nagyobb vámszedők siserehada arannyal, Napóleon-érmével, külföldi valutával spekulált, üzletelt. Csoportokban lánckereskedést folytattak. Amikor a bányászoknak, gyári munkásoknak az ellátása a legsúlyosabb volt, akkor például „Hugyagról, Örhalomból nagykereskedők viszik el a krumplit — a minisztériumból hozott papírral". 156
