Jakab Sándor: Nógrád megye története IV. 1944–1962 (Salgótarján, 1973)

A NÉPHATALOM MEGSZILÁRDULÁSA ÉS A SZOCIALISTA ÉPÍTÉS ÁLTALÁNOS FELLENDÜLÉSE AZ ELLENFORRADALOM LEVERÉSE UTÁN. A SZOCIALIZMUS ALAPJAINAK LERAKÁSA 1957—1962

konstrukciós beruházásai révén az 1956 előtti évekhez képest meggyorsult.

16:1 A salgótarjáni acélárugyárban 1959-ben elkezdődött az üzem történetének legjelentősebb beruházása, a hideghengermű bővítése, amelyre a 3 éves terv időszakában 103 millió forintot fordítottak. Átépítették az üzem két gőzkazánját és három huzalpatentozó kemencét létesítettek. Emellett több termelő és szerszámgépet, többek között egy korszerű, nagy teljesítményű húzógépet szereztek be. 1958-ban új téglaraktárt létesítettek és 1960-ban átadták rendeltetésének a négyemeletes modern irodaházat. A zagyvapálfalvi üveggyárban 1960 júniusra felépült a Zagyva II. nevű üzem, amely ebben az időben a megye iparának legjelentősebb beruházása volt. Az üveggyár napi termelése — az új üzem termelése révén — 9000 m

2 táblaüveggel lett több, és jelentősen megnövekedett a minőségi üveg termelésének aránya is. Az új technológiával dolgozó üzem egyúttal a KGST üvegiparának kísérleti üzemeként is működött. A romhányi cserépkályhagyárban 1960-ban kezdődött meg a nagyobb arányú rekonstrukció, amit a növekvő lakásépítkezések következtében a kályhacsempe iránti fokozódó kereslet indokolt. E keresletet ugyanis az elmaradt technikával dolgozó régi gyár már távolról sem tudta volna kielégíteni. A nógrádkövesdi kőbánya vállalatnál ugyancsak nagyarányú gépesítés indult meg. Megkezdődött a megyében levő téglagyárak korszerűsítése is. A salgótarjáni üveggyárban 1958-ban befejeződött a központi keverő és nyersanyagtároló építése, amely megközelítően 12 millió forintba került. Átépítették és 1959 januárjában üzembe állították a III. számú fazekas kemencét, 1960-ban pedig a II. számú kádkemencét is. Az utóbbira nagy teljesítményű szovjet palackgyártó automata gépet telepítettek. Ezen túl széntároló, új transzformátorház, üzemi konyha, munkásszállás épült a tervidőszakban. A Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyárban — mint láttuk ez a gyár indult a felszabadulás után a megye összes üzemei közül a legrosszabb állapotban levő berendezésekkel — főleg a gépek korszerűsítése folyt. 1959-ben az öntődében a kézi ürítést gépesítették, és a tisztítóműhelyben az egészségre nagyon ártalmas kézi homokfúvás helyébe újításként gumihevederes félautomata öntvénytisztítást vezettek be. A Salgótarjáni Erőmű Vállalatnál új salaktisztító kötélpályát helyeztek üzembe. Elkészült a korszerű vezérlőterem és 1960-ban a szállókorom leválasztásához szükséges berendezést építették fel. Ez utóbbi rendkívül jelentős létesítés volt, hiszen a szállókorom több mint 100 kat. holdnyi területen fertőzte a vidéket. A kéményekből kiszálló hamu mennyisége 8 órás műszakonként kb. 10 tonna volt, amely már az első pernyefogó üzembehelyezésével a felére csökkent. A Magyar Vasötvözetgyárban új ötvözőanyagok (a vasötvözeten kívül mangán, nikkel) előállításával kísérleteztek a minőségi acélgyártás elősegítése céljából. Ehhez nikkeles vasérckísérleti gépeket, nagyobb teljesítőképességű transzformátort szereztek be, továbbá kvarcit tárolót, hűtőtornyot és üzemcsarnokot létesítettek. A rekonstrukciós folyamat tehát erőteljesen megindult, az 1959. novemberi megyei pártértekezlet azonban mégsem volt megelégedve a műszaki haladás menetével: „... megyénk iparában a műszaki fejlődés üteme lassú, éppen fej-