Jakab Sándor: Nógrád megye története IV. 1944–1962 (Salgótarján, 1973)
A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSÉNEK KEZDETE, ELLENTMONDÁSAI 1948—1956
az értetlenség feloldására aktívákat, konzultációkat szerveztek, ezeken, de a taggyűléseken is a problémákat a kormányprogram alapján beszélték meg, s „nem szerepeltek rajtuk a párt belső életére vonatkozó kérdések". A határozatban foglaltak elhallgatása viszont táptalaja lett a suttogásoknak, a találgatásoknak, a kósza híreknek, különösen az egyes vezető személyekkel kapcsolatosan. „Sok helyen olyan találgatások voltak még tanácselnökök részéről is — jegyezték meg a megyei bizottság 1953. július 6-i ülésén —, hogy válságba került Magyarország, a kormány lemondott". 8 ' Tovább fokozta a zavart Rákosi Mátyás július 11-i, a budapesti pártaktíva értekezleten mondott beszéde, amelynek gazdaságpolitikai vonatkozásai sokban ellentétesek voltak a parlamentben elhangzott kormányprogram megállapításaival. Még a megyei pártvezetőknek is az volt a véleményük, hogy a két beszédet nem lehet együtt feldolgozni a pártoktatásban, de „egyes vezető funkcionáriusok között az elvi eltéréseket tisztázzuk". Ezek az eltérések felfedték — és a későbbiek csak megerősítették — a megyei pártbizottság tagjai előtt, hogy Rákosi július 11-i beszédének az a kitétele, miszerint „pártunk és vezetése egységesebb, összeforrottabb, mint valaha" — csak közhely, üres frázis. 86 Rákosi júliusi fellépése lényegében eldöntötte a megyei pártszervek kezdeti ingadozását. Az elkövetkező időben sokkal nagyobb bizalmatlanságot mutattak a hivatalba lépő Nagy Imre-kormány iránt, mint kiábrándultságot az MDP elmarasztalt szűk vezetésével kapcsolatosan. A megye politikai irányvonalának a júniusi határozat szellemében való felülvizsgálata a pártválasztmány 1953. augusztus 22-i ülésén történt meg/' A pártválasztmány megállapította, hogy az elmúlt időszakban — éppúgy mint országosan — a párt megyei irányításában a kollektív vezetés nem érvényesült. A pártbizottságok a választmány fölé helyezték magukat. Több helyen hosszú időn át nem ülésezett a választmány. Ott is, ahol összehívták, legtöbbször csak „a forma kedvéért" történt, s nem azért, hogy a legfontosabb politikai kérdéseket érdemileg megtárgyalja. A megyei, járási, városi, üzemi pártbizottságoknál, sőt alapszervezeteknél is a kollektív vezetést a titkár egyszemélyi irányítással — esetleg egy-két pártbizottsági tag bevonásával — helyettesítette. A megyei bizottságon belül olyan légkör alakult ki, amelyben egyes megyebizottsági tagok „nem merték bátran kifejteni véleményüket". Az alapszervezeteknél nem tartottak rendszeresen taggyűléseket, vezetőségi üléseket, vagy anélkül, hogy a taggyűlés határozatképes lett volna, döntöttek olyan fontos kérdésekben, mint a tagfelvétel vagy a -kizárás. A pártdemokrácia szabályainak be nem tartása „a kritika gyengítéséhez, esetenként a bírálat elfojtásához s különösen az alulról jövő bírálat gyakori elutasításához" vezetett. „Nem egyszer az opportunizmussal bélyegeztük azokat — hangoztatta a beszámoló —, akik bátran felvetették felénk a problémákat." „Sokszor azt válaszoltuk, hogy ne siránkozzanak, inkább keményen lépjenek fel az ilyen opportunista nézetekkel szemben... Nem egyszer találkoztunk megtorlással, fenyegetőzéssel azokkal szemben, akik nyíltan felvetik a vezetők hiányosságát." A pártválasztmány megállapította, hogy a megyei pártszervek és szervezetek kisajátították az állami és gazdasági szervek funkcióit, gyakorlatilag a pártmunka összefolyt a tanácsi munkával. A tanácsok politikai irányítása és ellenőrzése helyett a pártbizottságok végezték el az adminisztratív feladatokat,
