Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

lági műveltség határozta meg. Ezek hol külön, hol szorosan összeforrva jelentek meg az ünnep- és hétköznapok életében. A magyar népi műveltség is két forrásból táplálkozott, ami az írástudók szintjén a székely és a magyar rovás-írás különbözőségében jutott kifejezésre. A rovásírás kettőssége vidékünk népi műveltsége szempontjából azért fontos, mert Bél Mátyás tudósítása szerint a Felső-Ipoly völgyben még a XVIII. század második évtizedében is élt a rovásírás, amelynek segítségével egyesek —- pl. Balaskó Pál — hosszú prédikációkat is feljegyeztek. Azt, hogy ez a rovásírás székely vagy magyar típusú volt-e, nem tudjuk és így az is felderítetlen, hogy mennyiben tartozott az a feltehetően már az avar vagy korábban idekerült, székelyekkel rokon palócság, vagy a honfoglaló magyarság körébe. A honfoglalók a hihetőleg magyar palóc töredékek mellett, vidékünkön is találhattak olyan más avar és bolgár kori néptöredékeket, amelyek előző korok helyi műveltségét közvetítették számukra. Azt ma már nehéz eldönteni, hogy szellemi és tárgyi néprajzunk itteni emlékei közül mi származik a honfoglalást megelőző időkből és ezen belül mi az, ami a vidékünkön élt népektől átvett örökségnek tekinthető. Avar kori eredetű lehet a kisze és a kiszejárás, amit nemcsak népünk, hanem avar, bolgár vagy magyar közvetítéssel a szlovákság is átvett. A kisze vagy kice ócska rongyokba öltöztetett szalmabábu, ami mint bálvány, a bajokat testesíti meg. Virágvasárnap nagy örömujjongással viszik ki a falu határába, ahol körültáncolva összetörik vagy meggyújtják, vízbe vetik vagy átdobják a szomszéd falu határába. Mindez az ősi tavaszi tisztulási szertartás maradványa. A kisze csak az egyike lehetett a vidékünkön is meglevő bálvány tiszteletnek. A határjárások során okleveleink is említenek bálványköveket. így pl. 1265-ben Tar határa nyugat felé „átmegy a Zagyván, s kevéssel alább van két határjel, azután a Bálványkőhöz ér és itt négy határjel áll, innen egy völgy oldalán levő határhányásokon át eljut a Szőlősberekig". Hihető, hogy sok kő névvel végződő, erdők sűrűjében rejtőző szirtünk (pl. a Boszorkánykő) lehetett titkos áldozóhely. A sámánok emlékét őrzik a „sámán"-t vagy „sámános"-t jelentő török nyelvi eredetű Nagybátony és Felsőlengyend közti Kámos-hegy és a Diósjenő feletti Kámor-hegy neve is. A varázslók, sámánok, táltosok vidékünkön is a mindennapi élet eligazítói sorába tartoztak, és ezért népmeséink ilyen vonatkozásai nálunk is élhettek. Ösi az élet fájával kapcsolatos hit és az a néphagyomány is, amely szerint a világ közepe Somoskőújfalunál, Péterfalvánál vagy Maconkánál van. Nyoma van az állat őst tisztelő totemizmusnak is. A feltehetően besenyő törzsnevet viselő Tolmács faluról írja még a XVIII. század második felében is a „Mindenféle ízéről" szóló versezet, hogy „Tolmácson a baglyot, istenként imádják", ami a totemizmus elhalványodott emlékének tekinthető. Ugyanígy totemnevek sejthetők a török nevű honfoglaló nemzetségek állatneveiben is és mivel az állat- vagy növényős nevét csak körülírással, vagy más nyelven volt szabad kimondani, éppen ezek a török nevek igazolják a nemzetségek magyar voltát, de egyúttal a türk kultúrhatást is. Viszont török származású lehetett a magyar nevet viselő Kökényes nemzetség. A kultikus névadás a személynevekben is megnyilvánult. Pl. a Kaplony nemzetségen belül előforduló iráni ere-