Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

A Szepességbe áttelepített Gömör-őrök még a XIII. század második felében is őrizték kapcsolataikat gömöri szállásaik lakosságával, pedig azok akkor máinem teljesíthettek határőr szolgálatot. 1287-ben pl. a szepesszombati plébános és a Mateóc falu közötti perben — nyilván az anyaközséghez való perátvitel szokásjoga alapján — a Gömör megyei Gömör falubeli Gothalcus volt a békebíró. Azt, hogy a szepességi lándzsás határőrök valóban vidékünkről települtek a XI. században létesített új, északi gyepűk védelmére, az eredeti kirajzási területükre utaló településneveik is sejtetik — Pl. néhány ilyen Nógrád, Kishont, Gömör, Heves, Borsod és Torna megyei kirajzási helyeikre utaló szepességi falunevük: Edelény (Borsod), Gömör(Torna), Korotnok(Torná), Ragyolc(Nógrád), Rozsnyó(Gömör), Szombat(Kishont) és Zsaluszány(Kishont), a hat szepességi Szalók (Heves) és az igazgatási központjukat jelölő Szék (Heves). Többnek Mátra és Tisza vidéki, a belső gyepűvonaltól délre való előfordulása a Gömörőrök és a palóc települések problematikájának még más lehetőségeire is-rámutat. A Gömör-őrök nyelvi hovatartozására nézve is döntő, hogy a szepesi lándzsások magyar anyanyelvűek voltak. Székük tárgyalásain a magyar nyelv-használata a XVII. század végéig kimutatható. Eredeti magyar voltukat az is iga^ zolja, hogy a Szepességben, ahol szlovák, lengyel és szász környezetben éltek, nem magyarosodhattak el. A XVIII. század folyamán jelentős részük elszlovákosodott vagy elnémetesedett, amit a nők — ha férjeik vállalták a földdel járó kötelezettségek teljesítését — a férfiakéval azonos örökösödési joga mozdított elő. Kérdés azonban, hogy a Gömör-őrök — ha ez a jogszokás már a honfoglaláskor is megvolt körükben — nem magyarosodtak-e el, mielőtt a Szepességbe kerültek? Ezt, ha csak Gömörben lettek volna palócok — eredetüket a IX. századi bolgárokra visszavezetve — minden nehézség nélkül állíthatnánk. Palócok azonban az ország Murától Hernádig húzódó határvidékén másutt is éltek, és eddigi tudásunk szerint mind magyarok voltak. Közülük az észak-magyarországiakat a szlovákok a székelyekkel azonosították, a székelyek pedig minden valószínűség szerint a 896. évi honfoglalás előtt ide került magyarok. A tízlándzsások palóc mivoltát a Szepes határához közel, de már sárosi területen levő, Plavnica és PlaveC (Palócsa) szlovák falunevek is tanúsítják. A Kiskárpátok nyugati pereméh'levő székely települések Plavecky Stvrtok (Detrekő-Csütörtök), Plavecké Pödhradie (Detrekő-Váralja). Plavecky hrad (Detrekő-Vára), Plavecky Mikulás (Detrekő-Szentmiklós), Plavecky Svati Péter (Detrekő-Szentpéter) és Seküle (Székely-Boldogasszonyfalva) szlovák nevei alapján pedig joggal állítható a székely-palóc azonosság. Emellett szól a Vág völgyi székely íjászok (sagittáriusok) telepei közelében levő, a Pozsony megyei Taksony határában fekvő Palóc-puszta neve is. A göcseji eredetmonda azonban semmit sem tud a székely—palóc azonosságról annak ellenére, hogy a ,,nagy palóc herceget" Attila király rokonának tartja és Kámától, Attila ötvenkét felesége egyikétől származtatja Kámaháza nevét. Amíg azt írott forrásokkal is igazolhatjuk, hogy a székelyek már a honfoglalás előtt is hazánkban laktak, ilyen, a palócokra vonatkozó adatot, eddig nem ismerünk. Fekete Nagy Antal arra a következtetésre jut, hogy mivel ,,a lándzsás nemesek ősei is határőrök voltak és széles autonómiával rendelkeztek,