Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

Korszakunk falusi gyümölcsöseiben olyan fafajták voltak, amelyek — magról vagy tőről sarjadó hajtások révén — különösebb gondozás és szaporítás nélkül éltek, még akkor is, ha a gyümölcsöst... a gazdája elhagyta és senki sem gondozta. A sokáig megmaradó, elvadult gyümölcsösöket a későbbi települők újból használták és magot, dugványt, szaporító ágat szedtek a fákról. Még a kolostorkertben sem volt szabályos ültetés, oltással terjedő nemesebb gyümölcsfajta és díszesebb kiképzés. A szerzetesek asztalára kerülő gyümölcsöt is elsősorban a szolgáltatásokra kötelezett falusiak termesztették és szedték, és így ez sem volt más, mint a falusi kertek gyümölcse. A faszénszállítás, a kádakkal, hordókkal, vödrökkel, gabonaneműekkel és gyümölcsökkel, valamint a borral való kereskedés és fuvarozás sokak foglalkozása lehetett már ebben az időszakban is. Mindez az utakon bonyolódott le és hozzájárult a vásáros falvak kialakulásához. Az utazás, ha valaki gyorsan akart haladni, csak lóháton volt lehetséges. Ezért lovon járt a király, a pap, a kereskedő, a diák, a férfi, a nő és a gyermek. Ez a magyarázata annak, hogy viszonylag elég gyorsan utaztak. Az árut szállító lóvontatta otromba ún. „fakó szekerek" a napi 20—30 kilométernél többet nem tudtak megtenni. Hasonló volt a gyalogos napi mozgása is. Ezzel szemben egy mozgósított lovashadsereg napi menetteljesítménye 50—60 kilométer volt. Az utak sok bajt is jelentettek, mert járható állapotban tartásuk, a hidak javítása, a révek fenntartása a falvak lakosainak a vállaira nehezedett. A királyi hírvivők lóval való ellátása is a falvakat terhelte, amin már I. László törvényei és az Aranybulla is igyekeztek enyhíteni. A közlekedés nemcsak a farkasok, hanem az útonállók miatt sem volt biztonságos. A kereskedők, a búcsúra vagy a „szent helyek" látogatására menő zarándokok is csak csoportosan, fegyveresek védelme alatt mertek az utakon végigvonulni. Jóformán semmit sem tudunk a nógrádi falvak házairól. Valószínű, hogy a sík vidékeken az alföldiekhez hasonló árokkal kerített, félig földbe vájt házaik voltak, míg az erdős vidéken fatörzsekből épült, szétszedhető házakat építettek. Azt, hogy meddig és milyen mértékben volt elterjedve a Kelet-Európa pusztaságairól magunkkal hozott sátorban lakás nem tudjuk, valószínű azonban, hogy ezek nyári szállásokként még hosszú ideig megmaradtak. Házaikban és faszerkezetű sátraikban a tűzhely volt a központ és valószínű, hogy a tartógerendák egyikére a nemzetséghez való hovatartozást jelölő ún. „tamga" jeleket vésték.

37 NÓGRÁD MEGYE KÜLÖNBÖZŐ NYELVŰ NÉPEI ÉS A PALÓC KÉRDÉS A törzsneveket viselő településeket figyelembe véve Nógrád megye döntően magyarlakta terület volt már a X. században. Az, hogy a magyar településnevek aránya nem nagy, nem jelenti azt, hogy a magyar lakosság aránya is ugyanez volt, mert őseink ott, ahol behódolt lakosság is volt, átvették a régebbi neveket (pl. Nógrád, Gömör stb.). A magyar helynévadáshoz az is hozzátartozott, hogy a birtok jelölő településnevek a nemzetségen belül „divatos", totemisztikus és különböző nyelvi eredetű személynevek alapján nyerték el idegennek — török, iráni stb. — látszó alakjukat. Ez arra figyel-