Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

nak földközösségében is megnyilvánult. Ez a földközösség nem termelési, nem gazdálkodási, hanem birtoklási szervezet és forma. Nem a művelési feladatok megoldására, hanem a lakosság határközösségére alapult, amin belül a munka és a föld egy részének birtoklásához való jog egyéni, vagyis a közösség minden egyes tagja saját maga termel a neki juttatott földdarabon. Ez a magántulajdon kialakulásának már eléggé előrehaladott szakasza és magasabb fokú gazdasági forma, mint aminőre a feltehetően avar vagy bolgár kori, de illír eredetű Zsember falunevünk „a földet közösen művelő, az állatokat közösen legeltető pásztorok" jelentéséből a korábbi időkre nézve következtethetünk. A földközösség rendszerében a földet kétféle módon tarthatta birtokában a lakosság: az egyik a szabad foglalásnak, a másik a föld időnkénti újraosztásának a gyakorlata. A szabad foglalás esetében egy-egy lakos tetszése szerinti helyen és terjedelemben fogott fel magának szántót vagy rétet a falu határán belül a közös földből. Ez a lehetőség csak a nagyhatárú falvakban volt meg hosszabb ideig és előbb-utóbb ott is átalakult az újraosztásos táblák rendszerévé, ami a XI. és XII. században nyerhetett felsőbb helyről indíttatva lendületet. Azok a törvények ugyanis, amelyek tiltják, hogy a falu népe „elhagyván az ő templomát" más helyre költözzék, és ha megtette, köteles visszaszállni oda, ahonnan eltávozott, illetve „messze ne távozzék a templomtól, hogyha pedig eltávozik, tíz pénzt fizessen bírságul és szálljon vissza", nemcsak a nomád állattenyésztés legelőváltásaira, hanem a kimerültek helyett új szántók foglallására és pl. a nógrádi erdővidéken, újabb irtásokra való költözésre is utalhattak. Valószínű, hogy eleinte egy-egy faluban egy-egy nemzetség tagjai együttesen vettek részt a szabad foglalásban és később az újraosztásban. Ez a gyakorlat a XIII. században kezdett megszűnni. Több akkori nógrádi adatból is kiderül, hogy a különböző örökölt, szerzett és adománybirtokok földközösségből való kirekesztése ellen a falu többi lakosa tiltakozott, de az is, hogy a birtokolt földterületek között már állandó határvonalat húztak. A földközösség problémája összefügg a falvak különböző szolgáltató népei közösségének, a tized és század kerületeknek — mint katonai, gazdasági, társadalmi működtetési és nyilvántartási egységeknek — kérdéseivel. A századokra és tizedekre való beosztás a megyei katonaság, és amíg fennállt, a gyepűvédő őrök csoportjainál is megvolt. Gazdasági vonatkozásuk is kétségtelen. Pl. a dömösi prépostság 1138-ban említett Nógrád városi szolgáltató népei valamelyik birtokközpont század és tized kerületéhez tartoztak.

34 A falvak lakosságának legalsóbb rétege a rabszolgáké. Idekerülésük, létszámuk és a jobbágyok sorába emelkedésük kérdése történettudományunk kellőképpen meg nem oldott feladatai sorába tartozik, annál is inkább, mert a szolga és a rabszolga fogalmának a megjelölésére ugyanazt a latin szót (servus) használták. Már I. István 1001 táján kelt egyik törvényéből kitűnik, hogy a X. század utolsó évtizedeiben jelentős méretű volt a szabadok szolgává tétele. A király ugyanis elrendelte, hogy „a dölyfősségnek vakmerőségétől ösztönözve" ezután senki az ispánok, vagy katonák közül szabad embert szolgaság alá vetni ne „merészeljen", és lehetővé tette, hogy az ilyen szolgaságba taszított, a törvény előtt keressen oltalmat, és ha igazolni tudja, éljen szabadságával. Itt nyil-