Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

ván az elszegényedett szabadok földesúri hatalom alá kényszerítéséről, szolgává tételéről van szó. Valószínű, hogy az 1075-ben eladományozott Nesku ötvös és az 1138-ban említett nógrádi ,,servus"-ok sem rabszolgák, hanem a saját földjükön gazdálkodó szolgák voltak. A rabszolgaságot a keresztény állam nem szüntette meg, csak szabályozta az egyház és a szabadok érdekében. így I. István egyik törvénye szerint minden újonnan alapított templom papjának két rabszolgát kötelesek adni a falvak lakói. Azt, hogy a rabszolgaság fenntartására törekedtek, I. László két törvénye is igazolja: az a pap, aki a bűne miatt a templomába menekült és ezért az egyház rabszolgájává lett szabad embernek visszaadta a szabadságát, maga is az egyház rabszolgájává vált, de a felszabadítottat is újból rabszolgává teszik, sőt meg is vakítják. Ha pedig valaki tolvajlásért rabszolgává tett leányt kiváltott, a váltságdíjat elvesztette, a leányt pedig a király udvarába szállították. Érthető tehát, hogy a falvak plébániáin rabszolgák éltek. Sok közülük a nyomor miatt jutott az egyház tulajdonába. Így, amikor a Túrára való Vaka (Voca) és Kerény (Keren) nagy ínségben voltak, nővérüket, Martinát, egy márkáért zálogba adták a Nógrád megyei Bárkány papjának, Mojzennek. Mivel a két testvérnek nem volt pénze a leány kiváltására — Mojzen pap a saját lelke üdvösségéért — elengedte adósságukat és Martinát 1220-ban felszabadította. Ez az eset — bár a pap könyörületes — mutatja, hogy családtag rabszolgává való eladása sem lehetett szokatlan dolog. A rabszolgának való eladás a legszigorúbb büntetések sorába tartozott. A XI. századi törvények, amelyek a XII., sőt részben még a XIII. és XIV. században is érvényben voltak, a következő esetekben rendeltek el rabszolgává tételt: rabszolga lett az első ízben lopáson ért hajadon leány, a másodízben tolvajláson ért férfi, a harmadízben tolvajláson ért asszony — annak tíz évesnél idősebb fiú és leány gyermekei, akit lopáson értek, amit később oda enyhítettek, hogy a tolvajnak a felesége és tizenöt évesnél idősebb fia, ha részesek voltak a férj, illetve az apa bűnében —, az a közrendű, akinek gyermekét vagy atyafiát tolvajláson érték, de ezt még súlyosabban büntették, mert külföldre adták el. Ezek a magántulajdont védő intézkedések veszélyes társadalmi bajjá nőhettek ki magukat, mert a vád tisztázását, ha tetten érés nem forgott fenn, ^istenítéletre" bízták és csak az menekült meg, akinek a kezén esett égett seb gyógyulást mutatott a tüzes vas bizonyos távolságra vitele után. A fentiekkel még nem zárultak le a rabszolgatörvények. Rabszolgává lett az, aki harmadízben sem vette figyelembe a bíró idéző pecsétjét, aki — a király engedélye nélkül — kóborlót fogadott be és a bírságot nem tudta megfizetni, és — ami különösen figyelemre méltó a vagyonosok kiváltságait illetően — az a gyilkos, akinek 110 pénznél kevesebbet érő vagyona volt. Rabszolgává lett az, aki rabszolgalányt vett feleségül és az is, akit más rabszolgálójával való szerelmeskedésen már harmadízben értek tetten. Rabszolgának adták el, — ami megyénk egy ideig határmegye jellege miatt fontos — az őröket és elöljáróikat, ha közrejátszottak abban, hogy a király engedélye nélkül lovakat és szarvasmarhákat vigyenek ki külföldre. Kálmán törvénye értelmében a rabszolgaeladást csak akkor kellett írásba