Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)
hogy a poroszlói apát és Barakony 6 márkát fizetnek a tereskei apátnak, 1 márkát a prisztaldusznak, a bírót pedig a tereskei apát fizeti ki. Földek zálogba vétele és birtokvásárlás főleg a nagyurak számára lehetséges. Sok birtok kerülhetett kezükre az előttük pereskedők ki nem fizetett büntetéspénzei fejében is. így szerezhetett két falut — Csornát és Gortvát — Fülek és Ajnácskő vidékén Bánk bán is. 1227-ben egy ilyen ügyből folyó egyezség jött létre az akkor már sok tagot számláló Záh-nemzetség és a (Mátra-)Verebélyben birtokos Hencse ispán között. Előzménye az, hogy a Záh-nembeli Tordas fiai, András és Irazmus megosztoztak az örökség útján nekik jutott (Kis- és Sós-)Hartyánon. András és Irazmus azonban meggyilkolták Názont, II. Endre káplánját, akinek vérdíját a meggyilkolt testvérének, Szádok papnak ítélte a nádori törvényszék. A két testvér nem tudta kifizetni a bírságot és a vérdíjat. A hartyáni birtok a bíráskodó Dénes nádor kezére jutott, aki azt a Templomos-rendnek zálogosította el, amelynek ott kúriája volt. Hartyánban azonban Záh-nembeli felesége révén birtokos volt Hencse ispán is. Úgy egyeztek meg tehát a nádor vagy a templomos lovagok birtokszerzésétől félő Záh-nembeliek Hencsével, hogy az a területet kiváltja. — Hencse, amikor Bulgáriából — ahol követségben járt — visszaérkezett, 75 márkáért ki is váltotta a birtokot, a Záh-nembeliek pedig a váci káptalan előtt kijelentették, hogy a területet békében bírhatja és ha közülük, vagy ivadékaik közül valaki pert támasztana, az tartozik előbb 100 márkát lefizetni. 27 A XIII. századi magyar társadalom szabad és félszabad elemei közti feszültség egyik pólusát a világi és az egyházi nagybirtokosok, a másikat a kisbirtokú nemesek, a királyi szerviensek, „a király szolgái" és az ő szabadságukat elérni akaró várjobbágyok alkották. A nagybirtokosok élesen elkülönültek a szintén nemes származású kisbirtokosoktól, akik a falvakban együtt éltek a várjobbágyokkal, akikkel házasodás, birtokvásárlás, öröklés és katonai szolgálat révén számos kapcsolatba jutottak. A várjobbágyok szerviensek sorába emelkedését elősegítette, hogy lehettek szabad földjeik is, de megnehezítette, hogy a várföldekből — a szolgálat terhével tovább adható és örökíthető —• birtokrészeik is voltak. A szerviensek, a várjobbágyok és az egyházi szolgálónépek mozgalmának eredménye az 1222. évi Aranybulla. A nagyúri önkénytől félő szerviensek a hatalmaskodások meggátlását, a régi királyi megyerendszer védelmét, a birtokadományozások korlátozását követelték. A katonai jelentőségüket fokozatosan elvesztő, paraszttá váló várjobbágyok személyük és kisbirtokuk földesúri hatalom alá kerülésétől féltek. Az egyházi birtokok népeit pedig a szolgálóelemek terhein kívül, az egyház sókereskedelembe való bekapcsolódásával még a fokozott fuvarozási robot is sújtotta. Mindezt tetézte, hogy megkísérelték a tized pénzben való szedését is. Az Aranybulla létrejöttében szerepe volt a királlyal elégedetlen nagyurak egyik csoportjának is. A pápa sietett elítélni azt, hogy a „sokaság", egyesítve erőit, kivívta ezt a szerviensek nemességbe (nobilitas) való felemelkedéséhez jelentős lökést adó kiváltságlevelet. A hatalmára féltékeny és a gyors társadalmi változásoktól tartó egyház igyekezett ezután a mozgalom vezető erejét — a nagybirtokosokkal szemben elégedetlen szerviens réteget — a maga politikai céljainak megnyerni.
