Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)
csoportjából — amiken belül csak a jogtalan rabszolgák részesültek egyenlő elbánásban — a X. és XI. század fordulóján kiváltak a várszervezethez nem tartozók és a várszervezet keretébe tartozók csoportjai. Függetlenek maradtak a honfoglaló nagyurak, az ispánok és a gazdag bolgár urak, a zsupánok (comesek) és a tehetősebb katonák (milesek) nemzetségei, akik a kisebb birtokú királyi szabad katonákkal (serviensek) együtt mind a későbbi nemesek (nobilisek) körébe tartoztak. A királyi népek, a várnépek (castrensisek), illetve az őrök (ewri) csoportjába kerültek a közszabadok katonáskodó, földművelő és ipart űző rétegei és a személyükre nézve szabad bolgár jobbágyok. Ezek mind, bizonyos szolgálatok ellátására kötelezve, a félszabadok (libertinus-ok) rétegének a tagjai. Ide tartoztak kezdetben a „vendégek" (hospesek) is, akik némi kiváltságokat elnyerő hazai és külföldi származású telepesek. Szolgákká (servusokká), azaz földhözkötött parasztokká lettek az addig is ilyen bolgár jobbágyok és az elszegényedett, vagyonukat vesztett magyarok. Már ekkor felemelkedhettek közéjük a házi szolgálatot ellátó rabszolgák. Ez a sokféle elemből összetevődő csoport — amelynek tagjai személyükre nézve is ki voltak szolgáltatva uraiknak — csak egy fokkal érhetett kedvezőbb körülmények között, mint a vagyontárgynak tekintett rabszolgák. A XI. század elején kialakult csoportosulásból kezdett kibontakozni — valószínűleg már a XII. század második felében — a katonáskodó várnépek, az ún. várjobbágyok (iobagiones castri) körében az a törekvés, hogy a királyi szabad katonák, a szerviensek körébe emelkedjenek. 1 ' 1 Megyénk népének a X. századi katonai demokrácia időszakában betöltött szerepére csak következtetni tudunk. A katonai szállások területe elsősorban — még ha a törzsnevek feltételezhető változatait nem is vesszük figyelembe —• a belső gyepűk törzsneveket viselő településekkel teleszórt peremsávja. Harcosainknak nemcsak az északi gyepűvonalak — amire a zólyomi Szalatna völgyében, a nógrádi határtól nem messze fekvő Végles várának nevéből is következtethetünk — hanem —, a várbirtokos nemzetségfők vezetése alatt — a fejedelmi haderő keretében való szolgálat is a feladata. Részt vehettek az ún, „kalandozásokban" is. Ezek nem mindig a fejedelmi célkitűzések jegyében folytak, mert ilyeneket a várbirtokos, a maguk területén „kiskirály" nemzetségfők is vezettek. Ilyen, Botond vezér élete utolsó, Örkény vezérrel együtt a Rajnán túlra vezetett, 937. évi hadjáratában való részvételükre Anonymus elbeszéléséből következtethetünk, aki szerint Botond (nevét az egyik hevesi birtoka is megőrizte): „a hosszas hadi fáradalmaktól megviselve, csudamód elkezdett erőtlenedni. Meg is halt és a Verőce folyó közelében temették el." A Verőce „folyó" a nógrádverőcei patak, amit az előzők során Verőce „vizének" nevezett. Botond, talán az ipolypásztói hadoszlás után, a Zagyva és Heves vidéki csapatok élén, hazafelé, birtokára tartva, útközben halt meg. Népünk egész életét és államunk további sorsának alakulását sorsdöntő módon befolyásolta a keresztény királyság megalapítása. Hihető, hogy a nagy fordulat megyénk területén minden zavaró körülmény nélkül ment végbe, amiben része lehetett az egykori bolgár dukátus népe talán még élő keresztény hagyományainak. A Koppány-féle 997. évi felkelés leverésében is részt vehettek a nógrádi hadak. Az akkor még fejedelem Istvánt ugyanis a Garam
