Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)

rádi részadatait nem ismerjük, az 1828. évi igen részletes összeírás adatainak félrevezető voltáról — az 1830. évi közgyűlési megállapításon és az 1842. évi alispáni jelentésen kívül — országos szinten Deák Ferenc nyilatkozott: „Általános elv volt a megyékben eltitkolni, amit csak lehetett, nehogy a pontosabb összeírás a megyének portáit s ez által adóját növelje. Ezen elv szándékosan terjesztetett a nép között is, s rendesen nagy sikerrel." A földesurak és a velük egyetértő megye a saját zsebük érdekeit védték tehát, amikor a pontos összeírásokat megakadályozták. Nógrád megye reformkori liberális nemességének kétségtelen érdeme, hogy ezen a visszásságon 1830-ban új és pontos összeírás elrendelésével akart segíteni. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az adókivetés a „rováslás", a dikáztatás még mindig a XVIII. századi módozatoknak megfelelően folyt. 1830-ban szükségesnek látta a megye ettől az „önkényes módtól elállni" és ezért elrendelték a lakosság összeírását, amihez a tisztviselők ellenőrzésére más járásokból való táblabírákat küldtek ki, és amit május végétől az augusztusi közgyűlésig be kellett fejezni, de úgy, hogy akkora már a nagyobb hiányosságokat a helyszínen a küldöttségek pótolják. „Azonban az összeírásokban tömérdek sok hiányok tapasztaltattak" és ezért a közgyűlés elrendelte, hogy a megyét újból egész területére nézve egy és ugyanazon személyek írják össze. Az összeírás el is készült és ez szolgált az 1831 32. évi adókivetés alapjául. A további évekre nézve pedig 1832-ben elhatározták, hogy „ez az utolsó, mind eddig legtökéletesebb összeírás" legyen az alap, amit a változásokhoz képest időnként kiigazítanak. 1835-ben — az összeírás alapulvétele mellett — a személyenkénti adókivetést határozták el, de 1836/37-ben, az addigi tapasztalatok alapján, újabb, járásonkénti, a járások tisztviselői által eszközlendő összeírást határoztak el, de az új összeírásokban majd mindig „tetemes hiányok tapasztaltattak". Ezért 1836 37-től kezdve oly módon dikáztak, hogy a járások közti rovások száma nem változott, csupán a járásokon belüli, községek közti arányok, így megszűntek az egyes járások közti súrlódások, de nem a községek közöttiek. Ez azután — a különböző, pontos összeírásokat követelő javaslatok ellenére is — így maradt 1848-ig, sőt ebben az évben, az első népképviseleti országgyűlésre történő képviselő-választások során is még mindig az 1831. évi összeírás lakosságszámát vette alapul a megye. Az 1831. évi második összeírást tekintették tehát a megye legjobb összeírásának és annak adataihoz alkalmazkodtak később is. Adatait Fényes Elek a „Magyarország geográfiai és statisztikai leírása" c, 1837-ben megjelent műve Nógrád megyét tárgyaló II. kötetében részben felhasználta. Az 1831. évi összeírás csak az adózókra terjedt ki, és az összesítő adatok nem térnek ki a vallásfelekezetekre. A megye kapitalista fejlődése szempontjából oly jelentős zsidó lakosság térbeli elhelyezkedése elsősorban a földesúri beleegyezéstől függő letelepedésükön múlott. 1840 táján Nógrád megyében 8 olyan település volt, ahol 100-nál több főből álló zsidóság lakott. Ezek a következők voltak: Alsó-Petény, Balassagyarmat, Becske, Bércei, Csecse, Penc, Szécsény és Szügy. Természetesen