Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)

zsellérek vagy az armalisták által lakott telkek beszámításával — 4926 úrbéri egész telken élt —, vagyis csaknem pontosan ugyanannyin, mint amennyi (4968) a porták száma volt 1494—1495-ben — amihez 112 035 magyar hold szántó és 30 848 kaszás rét tartozott, és az irtványföldekből 47 916 magyar hold szántó és 4279 kaszás rét is járult. Az irtványok területe azonban bizonytalan, mert azokat művelőik, de a földesuraik is igyekeztek letagadni, gyakran néhány évi használat után fölhagytak művelésükkel és újakat létesítettek. A jobbágy tartozott földesura számára hetenként egy napot robotolni szekérrel, ekével, 4 igásmarhával. Ez évente nem lehetett több 52 napnál, ami heti két nap kézi robotra volt átváltható és ha egy héten az előírtnál többet dolgozott, azt később be kellett számítani. A házas zsellérek évi 18, a hazátlan zsellérek évi 8 napot voltak kötelesek robotolni. A robotot csak részben volt szabad pénzzel megváltani. Ezen kívül köteles a jobbágy 3 napon át szolgálni a földesúr hajtóvadászatain, 4 telek pedig együtt egy hosszúfuvart adni, ami két napnál nem tarthatott tovább. Köteles minden termény után kilencedet és ezenkívül évenként 2 tyúkot, 2 kappant, 12 tojást és ha tehene és legelője is volt, 1 icce vajat adni. 30 egésztelkes jobbágy együtt adott évente egy borjút, vagy helyette 1 ft 30 krajcárt, de ahol nincs 30 jobbágy, ott mindegyik 3 krajcárral váltja meg ezt. Ha a jobbágy a kilenceden kívüli terményszolgáltatásait meg akarja váltani, akkor azok helyett évente 53 kr-t fizet, vagy a vajért 20, a két kappanért. 18, a 2 tyúkért 6, a 12 tojásért 6 és a borjúért 3 kr-t. Minden jobbágy és házas zsellér évente 1 ft bért (cenzust) fizet. Aki több külső telket használ, annyi ft-ot fizet, ahányon gazdálkodik. A szőlőkre nem terjedt ki az úrbéri szabályozás. Az utánuk járó szolgáltatásokat a helyi szokások szerint állapították meg. Az országos úrbérrendezés lényege, hogy a földesúr tulajdonjoga a jobbágyföldek irányában meglazult és „már-már csak betáblázott járadékká vált". Nem vehette el ugyanis a jobbágytól a földet, ha azt kellőképpen megművelte, és még ha a művelés elégtelenségét rábizonyította is, nem foglalhatta le azt magának, hanem köteles volt a telket más jobbágynak adni. A jobbágynak biztosították a szabad költözködés jogát oly feltétellel, hogy fél évvel előbb felmond és minden tartozásának eleget tesz. Biztosították, hogy gyermekét annak nevelheti, aminek akarja és ebbe senkinek semmi beleszólása sincs. Első fokú bíróság számára továbbra is az úriszék, de ha a földesurával volt pere, ügyét a megyei ügyész köteles vinni és a megyei törvényszékhez fellebbezhetett. A Mária Terézia-féle urbárium számos kérdésre nem terjedt ki. így nem tett különbséget az „örökös" és az 1715 óta törvényileg is elismert „szabad menetelű" jobbágyok között. Ez utóbbiak országosan a parasztságnak mintegy 35— 40°o-át tették ki és — bár megyei fölméréseink erről nincsenek — Nógrádban is elérhették ezt az arányt. A jobbágyterhek egyszintre hozása ezt a réteget hátrányos helyzetbe hozta. Nagymértékben elősegítette a parasztság szegényedését, hogy az úrbérrendezés során szakította ki több földesúr az allodiális birtoktesteket a jobbágytelkekből, többször nyilvánvaló csalással. így 1771-ben Liptay János ígéretet tett kisfaludi jobbágyainak, hogy irtványföldjeiket csak az összeírás megtörténtéig fogja a magáénak vallani. ígéretét nem tartotta be