Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)

és jobbágyai közül három még ez évben a Csanád megyei Palotára költözött. Visszataszító becsapás történt Tarnócon, ahol 1771 előtt nem voltak uradalmi földek, az úrbérrendezéskor viszont minden földet majorsági földnek jelentettek ki és az irtványokat is, térítés nélkül, az allódiumhoz csatolták. A földesúr a község legelőjét is lefoglalta és ott 200 szarvasmarhát és 1500 juhot legeltetett. Ezzel a jobbágyok állattartását szinte lehetetlenné tette. Fontos következménye az úrbérrendezésnek az is, hogy mérsékelte a szolgarendben levő félnemesek és szabadosok nemesi sorba kerülésének lehetőségét. A földesurak szolgái, huszárok, hajdúk, belső cselédek, papi családok tagjai ugyanis nem fizettek semmiféle adót, nem adtak előfogatot, nem végeztek közmunkát, robotot és ez az állapot, utódaik emlékezetében mint a nemesi jogok ékes bizonyítéka maradt fenn. Ezek az elődök néhány évtized alatt rendszerint már gyűjtöttek annyi pénzt, hogy egy-egy jobbágy telket vagy belsőséget, esetleg nemesi kúriát, többnyire zálogjog címén, meg tudtak venni. Leszármazottaik, amikor a megye színe előtt időnként lefolytatott nemesség igazolásokkor — bár adománylevelet vagy címeres levelet nem tudtak bemutatni — számos öreg jobbágytanúval be tudták bizonyítani, hogy apjuk vagy nagyapjuk adót sohasem fizetett, ami a nemesi származás legfőbb bizonyítéka volt, és így a megyeileg is elismert birtokos (possessionatus) nemesek sorába kerültek. Ez a magyarázata, hogy megyénk nemesi névsoraiban egyre szaporodik az előző öszeírásokban nem szereplő nemesek száma. Az 1771. évi úrbérrendezés, amely községenként a telkek név szerinti hovatartozását is felsorolta — és így mintegy „telekkönyv" is volt — megnehezítette a nemesivé alakítható „possessiók" szerzését.

22 A megyebeli földbirtokosok gazdálkodására nézve csak a pásztói apátság, és kisebb mértékben a váci püspökség és káptalan uradalmairól készültek részletesebb, de nem korszerű feldolgozások. A váci püspökségé nagybirtok, a másik kettőé középbirtok. Pásztón 1771-ben 35 jobbágya és 46 zsellére, Csecsén 2, Hasznoson 3, Nagybárkányban 1 jobbágya (őszesen 87 személy) volt a megyei urbáriális öszszeírások szerint az apátságnak. Az uradalom 1780-ban készült kimutatása Pásztón, a majorgazdálkodás központjában 6 egésztelkes, 24 fél- és 5 negyedtelkes jobbágyot és 70 zsellért, Csecsén 1 egésztelkes, Hasznoson 2 negyedtelkes jobbágyot és 2 zsellért, Bárkányban 1 harmadtelkes, Sóshartyánban pedig 1 egésztelkes jobbágyot (összesen 111 személyt) tüntetett fel, ami a zsellérek 1771. évi számának 58,3%-os emelkedésére mutat. Az apátság egykori jövedelmei alaposan megfogyatkoztak. Az Almás-pusztát is művelő csecsei,, valamint a bárkányi és sóshartyáni jobbágyok (összesen 4 családfő) „adója" mihdössze évi 14 ftvolt. Az apátságnak a mezőgazdasági tevékenységéből a serfőző, a korcsma, és a malom bevételeiből befolyó jövedelme 1780-ban 1490 ft 33V2 kr-t tett ki, amit megnövelt a különböző helyekre kölcsönképp adott 12 000 ft-nak 630 ft-ot kitevő kamata. így összesen 2320 ft 33, V2 kr volt az 1780. évi jövedelem. Pásztón 3 szerzetes élt. „Ezek a rendtagok — állapították meg 1776-ban — az elöljárótól nem igen akarnak függni. Egymás között folyton egyenetlenkednek, hivatalos dolgaikkal nem sokat törődnek. Világiakkal, főleg a provizorral [tiszttartóval] sokat barátkoznak. Sokat vendégeskednek, ebéd és vacsora után