Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)
szabályzat végrehajtása. Ennek eszközlése végett a királynő biztosokat küldött ki a megyékbe, a főispánoknak pedig meghagyta, hogy óvatosan bánjanak a jobbágyokkal és ne közöljék velük idő előtt a rendelkezést, mert az zavarokat idézhet elő. A királyi biztosokat katonai karhatalom kísérte, mert mind a nemesség, mind a jobbágyság részéről ellenállás volt várható. Ilyen biztonsági intézkedések megtétele után került sor megyénkben is a felmérések adatai alapján az úrbér rendezésére. A munkálatokat az 1769. november 21-i tisztújítás után Szentiványi Ferenc első, Darvas Ferenc másodalispán és Muslay Antal főjegyző irányításával fejezték be. Az urbáriumok községenkénti, kötelező okiratait 1771 nyarán már mind eljuttatták a falvakba. Az úrbérrendezéssel egyidőben — aminek a sikerét a nemesség jobbágyfelkeléstől való félelme országszerte elősegítette — Mária Terézia a vármegyék jogkörének megnyirbálására is hozott rendeleteket. Így 1770-ben megtiltotta, hogy a megyék küldöttségeket menesszenek a királyhoz. Ezután csak feliratot intézhettek hozzá, ami a helytartótanács közbeiktatását, véleményének meghallgatását vonta maga után. A főispánokat igyekezett olyan jogkörrel ellátni, hogy azok ne csak névleges vezetői, hanem valóban első tisztviselői legyenek a megyének. Ezért ellenőrzésük alá rendelte a bírósági, az árvaszéki, az iskoláztatási és az adóztatási ügyeket, amelyek intézésének gyorsabbá tételére gyakori kisgyűlések tartására utasította őket, hogy a nép bennük és ne a választott megyei tisztviselőkben lássa védőit. A megyei tisztviselők társadalmi tekintélye csökkentésére is volt gondja, mert az alispánt a hadsereg főhadnagyaival, a főjegyzőt és a szolgabírákat pedg alhadnagyaival vetette egyenrangúaknak a társadalmi „ranglistán". Megkívánta a királynő a megyék állapotáról való időnkénti jelentéstételt és a megyei jegyzőkönyvek felterjesztését, amitől azt remélte, hogy ez is sarkallni fogja a főispánokat, hogy a központi kormányzat ellenes nyilatkozatokat megakadályozzák. A lakosság évenkénti összeírását is elrendelte, de ezzel szemben még a királyi kancellária is aggodalmát fejezte ki, amit végül is oly formában oldottak meg, hogy az egyes megyék adatait csak azok főispánjai, az öszszes adatokat pedig csak a királynő fogja ismerni. Az igazságszolgáltatást is reformálni akarta és egységes polgári és büntető törvénykönyvet szándékozott kodifikáltatni. Terve azonban már az 1764—1765. országgyűlés előtt csődöt mondott, és végül is az 1769-ben megjelent, a felsőbb törvényszékek döntvényeit összefoglaló Plánum Tabularé-ban feneklett meg, mert azt a megyék egy része, mivel nem volt országgyűlési alkotás, nem fogadta el. A perek gyorsítására vonatkozó intézkedései sem hozták meg a kívánt eredményt. A sikerekről és hiányosságokról személyesen akart meggyőződni az 1770ben megyénket is felkereső trónörökös, a későbbi II. József (1780—1790), aki május 27-én Balassagyarmaton az ott állomásozó württembergi ezredet is megszemlélte. Az abszolutisztikus jellegű intézkedések végrehajtásának legfőbb biztosítéka mindig a főispán volt. Grassalkovich Antal 1771-ben bekövetkezett halála e tekintetben nem jelentett változást a megye életében, mert folytatódott az 1765 óta kibontakozó akció a felülről irányított abszolutisztikus reformok jegyében. 19
