Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)
A FÖLDÍNSÉG ÉS A PIACFORDULÓ Megyénk lakosságának számbeli növekedésén kívül a szinte általánossá vált örökös jobbágyság és a kisebb-nagyobb aliódiumok kialakítása volt az egyik oka a földínségnek, mert megakadályozta, hogy az egyre több tagot számláló paraszti nagycsaládok tagjai újabb jobbágy telkekhez jussanak. Művelhető földjüket az erdők irtásával igyekeztek növelni. Az irtványok településtörténeti jelentőségét az adta meg, hogy egyrészt a kitermelt faanyag építkezési célokra is felhasználható volt-, másrészt hogy szinte lehetetlen volt azok évről évre változó területeit földesúri és adóztatási célokból felmérni és így — a makkoltatással együtt — nagyobb jövedelmet biztosítottak művelőinek. A telepítés egységes megvalósítását pedig lehetetlenné tette, hogy a földesurak birtokai — ritka kivételtől eltekinve — több faluban szétszórva, néhány portából álló jobbágy földekből tevődtek össze. Így a pásztói cisztercita apátságnak 1741-ben kilencedet fizetett a jobbágyföldek után Pásztón 78 jobbágy és 2 szolga, Bátonyban 27 jobbágy és 6 szolga, Csecsén 7 jobbágy és 2 szolga, Hasznoson 14 jobbágy, Verebélyen 22 jobbágy, 2 szolga, a kondás, a juhász, a csordás és a jobbágytelket birtokló kisterenyei plébános, 1743-ban heteddel tartozott Pásztón a majorságból kihasított földek után 25 jobbágy, a közföldek után 6 jobbágy, Almáson 9 jobbágy, Csontfalván 13 jobbágy, Lengyenden 29 jobbágy, Nádasdon 76 jobbágy és 1 szolga, Tepkén 32 jobbágy, Tiribesen 11 jobbágy, Tóth-Vereben 21 odavaló és 12 marokházi jobbágy. A hetedet adók zöme irtványföldeken gazdálkodott. Ez a megosztás — itt különösen, mert két megyéről, Nógrádról és Hevesről van szó — megnehezítette a megyei adóbehajtást, de a földesúrit is, sőt az irtványokon gazdálkodó jobbágyok nem is mind voltak az apátságéi. A különböző falvak jobbágyainak a megye vezetőihez intézett panaszos leveleiből kitűnik, hogy az 1730-as és 1740-es években a megye középső részeire már a művelhető földek hiánya a jellemző. Ez összefüggött a földek termőrétegének erózió általi pusztulásával, de a helyzet, a trágyázás miatt még a szomszédos községekben is más és más volt. Az 1698. évi kamarai felmérés szerint „Salgótarján földje termékenyebb, mint Karancsaljáé" mert míg itt 26 mérő elvetett gabona 117 mérő termést hoz, addig Karancsalján 26 mérő csak 104 mérőt terem és Ponyi-pusztán is ugyanez az arány, ahol 15 mérő hozama csak 60 mérő. Salgótarján gazdasági hasznát az uradalom közeleső falvai jövedelménél nagyobbra becsülték, és azt 3826 ft-os tőke 6%-os, vagy 4561 ft-os tőke 5%-os hozamával vették egyenlőnek. Oka, hogy az uradalom majorsági és úrbéri földjei már Balassa Bálint XVII. századi birtoklása idejében is el voltak különítve, és a jobbágyok — ők művelték a majorsági földeket is — háromnyomásos trágyázásos gazdálkodása a kor színvonalán állt. Kitűnik ez az 1700. évi értékbecslő felmérésből, amikor is annak ellenére, hogy az 1699. évi 21-hez viszonyítva a lakott telkek száma 4 jobbágy és 3 zsellér más megyékbe való távozása miatt 16-ra csökkent a falu gazdasági „hozama" nőtt. Ugyanakkor a tarjáni jobbágyok azt vallják a megye kiküldöttei előtt, hogy „a földet még 4 ökörrel is nehéz felszántani" — ami a falu kötött talaján igaz is volt. Nem szólnak azonban terméketlenségről. 1770-ben az úrbéri sza16* 243
